Woody Allen karaktere fejtegeti az Annie Hallban, hogy az élet csak kétféle lehet: rettenetes és nyomorúságos. Már alapból nyomorúságos, és ehhez járul minden sorscsapás, szerencsétlenség, baleset, betegség, amelyek hatására még rosszabbá: rettenetessé válhat. Így aki szerencsés, az „csak” nyomorúságos életet fog élni, és ezt kiváltságnak kell tekintenie.
Az, hogy a világ sok szempontból rossz, hogy a szenvedés az életünk alkotórésze, és hogy a nagy egészen változtatni csak roppant korlátozott mértékben vagyunk képesek, néha a legsötétebb pesszimizmus állapota felé lökdösi az embert, főleg amikor a globális állapotokra vonatkozóan sokasodnak a szomorú hírek. Magán- és közboldogság összefügg; annak ellenére is, hogy bolygónkon sokfelé egymáshoz egészen közel élnek nagy-nagy jólétben és nyomorban élő emberek.
Egy időben – mivel kötetlen volt a munkaidőm – azzal kísérleteztem, hogy hajnalban jártam be dolgozni, és már előre örültem a szabad délutánjaimnak. Ekkor jöttem rá arra a megdöbbentő tényre, hogy párhuzamos társadalmakban élünk, még akkor is, ha ugyanabban a városban lakunk: a hatra dolgozni járók szinte soha nem találkoznak a nyolcra járókkal, és mindkét csoport tagjai a maguk törvényei, beidegződései alapján élik az életüket, ám azt hiszik, hogy életmódjuk, szemléletük, helyzetük az egész társadalomra jellemző. Így élünk mindannyian. Sejtjük ugyan, hogy „nagyon lent” és „nagyon fent” más lehet a helyzet, de ezt is, azt is csak a magunk tapasztalatai alapján tudjuk elképzelni, a magunk körülményeihez viszonyítva igyekszünk értelmezni.
Az a képzetünk, hogy hozzánk, az „átlaghoz” képest ilyenek vagy olyanok az emberek, és úgy vélekedünk, hogy a boldogságunk attól függ, milyen helyzetbe születünk bele: „odalent” rettenetes az élet, „odafent” pedig csodálatos, bár persze itt is, ott is lehetnek kivételek (például valaki gazdag, de mozgássérült, vagy szegény, de szerető család tagja). Tehát mintha eszköztelenek lennénk egymás megértése terén. Hiába vagyunk kortársak, már munkába indulási időpontunk eltérése is olyan távol sodor bennünket egymástól, hogy nincs esélyünk összetalálkozni. Hogy nekünk jár a boldogság, abban biztosak vagyunk, míg a többiek, a nálunk rosszabb anyagi helyzetű emberek boldogulása ügyében találgatásokra hagyatkozunk. Noha nekik is járna – gondoljuk –, hogy valóban megadatik-e, az kétséges, de ez a világ rendje.
A múlt emberének helyzete – boldogsága, nyomorúsága – még ennél is nehezebb feladvány. Szinte felfoghatatlan például, hogy akár csak száz évvel ezelőtt is milyenek voltak az egészségügyi körülményeink, milyen orvosi ellátásra számíthattunk, hogyan tudtunk a természeti csapások ellen védekezni – például egyszerűen egy keményebb telet túlélni –, milyen útravalót: eszközöket és tudást kaptunk a boldoguláshoz, az életben maradáshoz. Szemnyitogató volt számomra a Hogyan rohanj a veszTEDbe című westernvígjáték, amely arra az alapgondolatra épül, hogy régen milyen könnyű volt meghalni (betegségben, balesetben vagy emberi-állati támadás áldozataként), és egyszer azon is elcsodálkoztam, hogy amikor a zsoltárok azt írják: az emberi élet olyan, mint a gyertya lángja, akkor a szerzőjük azt az egykori alaptapasztalatot adja át, hogy jóformán már egy szellő is végezhet velünk, hát még egy vihar.
Igen ám, de ha így áll a helyzet, hogyhogy még mindig létezünk? Hogyan lehetséges, hogy a végletes kiszolgáltatottság, létbizonytalanság évszázadaitól sikerült olyan korba átverekednünk magunkat, amelyben az autó- és a háztartási baleseteket leszámítva már a legtöbben civilizációs betegségekbe halunk bele? Az egykori szívósságunknál és kikezdhetetlen élni akarásunknál csak az érthetetlenebb, hogy a boldogságunk nem nőtt egyenes arányban a mai „kipárnázottságunkkal”. Ám ha megnézünk egy olyan, körülbelül száz éve játszódó filmet, mint a Lány a tűvel, annak gótikus horrorjához képest Disney-mennyországnak érezhetjük a magunk körülményeit.
A Lány a tűvel sötét világáról, a szenvedés, megalázottság, nincstelenség, reménytelenség végtelen mélységeiről azonnal a Candide jutott eszembe. Ám míg ott Pangloss mester elmélete szerint minden borzalom valami nagyobb jót szolgál, és az isteni gondviselés nagyszerűségének jele (e feloldhatatlan ellentmondás miatt oly vérfagyasztóan mulatságos a regény), itt egyre mélyebbre és mélyebbre hatolunk a világ Babits Fekete országának rettenetét idéző alagútjában, amelynek soha nincs, elvileg nem lehet fény a végén. A Lány a tűvel-ben a szerelem, a házasság, a gondviselés, az anya-gyermek viszony és a család is mind csak olyasféle látszatok, amelyek egyetlen érintésre porrá hamvadnak, vagyis minden, ami a világot otthonos, élhető, szerethető hellyé tehetné, érvénytelennek látszik. Babits úgy jön ide, hogy a filmben ezzel: a fekete reménytelenséggel – mint a világ és így az ember legfőbb, azonosságukat adó jegyével szembesülünk.
Egy évvel járunk az első világháború után, és paradox módon éppen ez a datálás segíti hozzá a nézőt, hogy egy icipici helyet mégis fenntartson magában a reménynek ahelyett, hogy bolygónk mielőbbi pusztulását áhítaná. Hiszen ez (hogy háború után járunk) mégis arra utaló körülmény, hogy volt jobb is, hogy a megrendítő állapotok egy korábban harmonikusabban működő társadalom roncsolódásának, lepusztulásának eredményei. Hogy van mire visszaemlékezni, lesz mihez visszatérni. Hogy újra lehet kezdeni. Hogy legalább mozaikkövek szintjén jelen vannak az egészségesebb világ elemei, amelyek apránkénti kiegészítésével hozzáláthatunk a tönkrelőtt freskó restaurálásához.
Karoline – a film női Candide-ja – elkergeti a férjét, aki váratlanul, szétlőtt arccal, szégyenét arcimplantátummal takarva visszatért, ám neje ekkor – abban a hitben, hogy özvegy – már a varróüzem tulajdonosának szeretője, akitől gyereket is vár, és abban bizakodik, hogy a férfi oldalán úriasszony válhat belőle. Ezt a tervet azonban gonosz anyósjelöltje meghiúsítja. Tűvel szüntetné meg a terhességét, ám egy édességboltos hölgy arra biztatja, hogy inkább hordja ki a gyermekét, mert ő megfelelő összeg fejében képes egy jómódú családnak kiközvetíteni – sok ilyen ügyet megoldott már, ez a szolgáltatása. Karoline hallgat rá, sőt hozzá – Dagmarhoz – és nyolc év körüli kislányához költözik, egy újabb csecsemőt pedig, aki az anyja náluk adott le, a sajátjaként akar felnevelni. Ám aztán tragikus fordulatot vesznek az események.
Hogy a csecsemőkre ne teherként gondoljunk, és így a jobb jövőnek esélyt adjunk: hogy ez a készség, meggyőződés általánossá váljon. Hogy a társadalmi klímát ne a kiábrándultság, kishitűség, szűkkeblűség határozza meg, amely értelmetlennek látja a folytatást, és nem képes a gyerekek fogadására, a róluk való gondoskodásra, mivel úgy éli meg, hogy minden gyerek érkezésével csak a boldogtalanság újratermelődésére adunk esélyt.
Volt olyan szekta a történelem során, amely a gyereknemzéstől való tartózkodásra szólított fel, hogy a szánalmas emberi vircsaftnak véget lehessen vetni. És annyi alapja volt is a törekvésüknek, hogy ha a világ kizárólag rossz lenne, akkor az új tagjainak – akik semmiről sem tehetnek, viszont teljesen védtelenek – szintén csak rosszat tudna adni. Ha így lenne, a folyamat leállításának tervét nem látnánk feltétlenül őrültnek, és a Leibniz-féle „miért van egyáltalán valami, és miért nincs inkább semmi?” alapkérdésre némi hezitálás után nem tartanánk többé ördögtől valónak a semmi melletti döntést. Egyre gyakrabban hallom a gyerekvállalásnak az e logika alapján megfogalmazott elutasítását úgy formulázva, hogy „erre a világra nem érdemes/szabad gyermeket szülni”. Jól ismert viszont az a jelenség, hogy háború által tönkretett társadalmak elemi erejű optimizmusa a születések számának meredek emelkedésében nyilvánul meg.
Dagmar, a gyerekgyilkos a bíróság előtt azzal a sajátos, lényeglátó érveléssel védekezik, hogy a hozzá forduló anyáknak a lelkük mélyén igenis tudniuk kellett: az általa gyermekük számára ígért jómódú családok nem léteznek, és akinek lepasszolják, valójában csupán az ő kegyetlenségüket teljesíti ki, vállalja át, amikor őket és a világot egyaránt végleg megszabadítja az újszülöttektől. Akiknek egy ilyen világba, ilyen szülők közé talán valóban nincs miért megérkezniük. Nincs hely a számukra.
Candide-ot naivnak szokták mondani, Karoline-nak talán az együgyű lenne a legmegfelelőbb jelzője. Némafilmeket idéző az arcjátéka: ha nem szólalna meg, akkor is értenénk és szánnánk. Megszeretnénk. Gondolkodás nélkül megszeretjük, mert a gyerekekhez hasonlóan őt is védtelennek és kiszolgáltatottnak, jobb sorsra érdemesnek tartjuk. Olyan hősnek, akivel sokáig csak történnek a dolgok, de aztán kiderül: útközben mindent megtanul, amivel emberibbé teheti a világot. És ehhez semmi másra nincs szükség, mint hogy egy gyermekre egész lényével igent mondjon.
