Fekete Fruzsi új ékszerei emlékeztetnek, hogy mindig van okunk magabiztosnak lenni

Mi a TREAT kollekció gondolati esszenciája?

Számomra az jelenti az új kollekció gondolati lényegét, hogy visszatértem önmagamhoz, ezáltal újra önazonos ékszereket tudtam alkotni. Visszanyertem azt a szabadságot és bátorságot, ami az ékszerkészítéshez kell.

Milyen út vezetett idáig?

Korábban főként kifelé figyeltem. Teljesen bebörtönzött engem a közösségi média. Egyfolytában azzal foglalkoztam, hogy ki, mit és hogyan csinál, másnak milyen eseményei vannak és azokra hány influenszer megy el, és arra figyeltem, hogy vajon mit szólnak mások az ékszereimhez, ki ír rólam és hol, milyen platformon jelenek meg. Annyira elkezdtem kifelé figyelni, hogy teljesen elvesztettem a kapcsolatot a belső középpontommal, ebből kifolyólag az ékszereimmel. Elhatalmasodott rajtam a megfelelési kényszer, mindenkinek meg akartam felelni és – mivel ez hatalmas nyomással járt – teljesen szétestem. Amikor ezt észrevettem, megálljt parancsoltam magamnak és belekezdtem egy egységteremtő önismereti utazásba. Még az út elején járok, de most már vagyok annyira jól, hogy szabadon tudjak alkotni.

Hogyan tudtad kézzelfogható, anyagi formában megfogalmazni mindezt az ékszeralkotás során?

Amikor felismertem az imént felvázolt problémát, azt éreztem, hogy vissza kell mennem a gyökereimhez annak érdekében, hogy újratanuljam a formaalkotást, ékszerkészítést. Gyerekkoromban szerettem bele az ékszerkészítésbe – gyöngyöt fűztem, ahogy a kislányok nagy része. Szóval fogtam magam, saját örömömre és szórakoztatásomra újra elkezdtem gyöngyöt fűzni, színeket használni. Fél éven át karkötőket készítettem – olyan sok felgyűlt, hogy nyáron ajándékba adtam őket a vásárlások mellé –, és ez a folyamat felszabadítóan hatott rám.

Van, aki masnihoz hasonlította őket, és én úgy látom, hogy egyfajta tűzijátékjellege is van ezeknek az egy pontból kibomló formáknak. A szabadságot és a kitörő örömöt testesítik meg ezek az ékszerek.

Izzadságos munka helyett újra játékként élted meg az alkotást?

Igen, játék volt ez a folyamat. Alapvetően intuitív alkotónak vallom magam. Nem úgy tervezem az ékszereket, hogy ceruzát fogva megörökítem egy papíron az ötleteimet, hanem előbb végiggondolom, mit szeretnék megjeleníteni, utána anyagot – méhviaszt – veszek a kezembe és közvetlenül alakítom ki a formát. Ha valamelyik ékszerterv végül nem tetszik, akkor azt újrahasznosítom.

Hogyan látod, miben különböznek az örömből, szabadon alkotott ékszereid az őket megelőző, korábbi daraboktól?

A TREAT-et megelőző legutóbbi darabok nagyon szabályosak. Például van egy stilizált ánizsra hasonlító minikollekció, ami nagyon hegyes és szimmetrikus vonalakból áll, az akkori lelkiállapotomat tükrözve szigorú, egysíkúbb formát jelenít meg. A TREAT ékszercsalád darabjai felszabadultabbak, lágyabbak, dinamikusabbak. Többdimenziósak.

Célod, hogy az ékszereid viselése segítse az általuk megtestesített minőség, életérzés kibontakozását az emberekben?

Igen, nagyon remélem, hogy segíteni tudnak ebben a folyamatban a viselőiknek. A TREAT szó számomra több jelentéssel is bír. Egyrészt magába foglalja az önszeretetet, az öngondoskodást. Felhívja a figyelmet arra, hogy merjük megjutalmazni magunkat, és nem csak akkor, amikor a saját magunk által (és önmagunk felé) felállított, akár kifejezetten maximalista mérce szerint megérdemeljük. Van, akinek az is nagy dolog, hogy sikerült kikelnie az ágyból, és szerintem az ilyesmit is meg kell ünnepelni.

Örülök, ha valaki egy nehéz és fárasztó, kihívásokkal teli időszak után egy általam készített ékszerrel jutalmazza meg magát, és a tükör előtt állva gyönyörködik benne, és tudatosítja magában, hogy képes volt végigcsinálni valamit, ami korábban például szorongással vagy akár félelemmel töltötte el. Az a tükör előtt eltöltött néhány perc arról is szól, hogy emlékeztessük magunkat: van okunk arra, hogy magabiztosak legyünk. És ez nem önhittség vagy nárcizmus, hanem a saját magunk felé mutatott tisztelet és elismerés kinyilvánítása.

Az ékszerek jó emlékeztetők lehetnek a mindennapokban önmagunk értékességével kapcsolatban.

Így van, és ez a fajta emlékeztetés nagyon fontos számomra. Hiszen nekem sokáig az volt a problémám, hogy egyfolytában dolgoztam, nem tudtam megállni. Pontosabban: nem mertem megállni, mert azt hittem, hogy ha nem dolgozom, nem vagyok hasznos tagja a társadalomnak. Nagyon nehéz volt megtanulni, megérteni, hogy ha nem pihenek és ezáltal kimerülve összeomlok, akkor végképp nem leszek hasznos. Ma már tudom, hogy a pihenés, a töltődés – például egy tárgyban, egy szép kiadású könyvben vagy egy ékszerben való gyönyörködés – nagyban emeli az életminőséget.

Erről az ókori Egyiptom jut eszembe, ahol az ékszerek egy része életminőséget emelő, szakrális tárgy volt. Azt már elmondtad, hogy mi a célod a TREAT kollekcióval – mi a célod magával az ékszertervezéssel? Mi a hivatásod mozgatórugója?

Az ékszer nem létszükséglet, de azt tudjuk, hogy az ékszer története egyidős az ember történetével. Ahogy te is említetted, valahogy mindig fontos volt az embereknek az, hogy ékszert viseljenek. Ez egy olyan önkifejezési eszköz, amivel nagyon sok mindent kommunikálunk magunkról. Jelent valamit, ha egy napon nem veszünk fel ékszert – mert például el szeretnénk bújni és arra vágyunk, hogy senki se szóljon hozzánk – és az is jelent valamit, ha egy nagyobb, feltűnőbb ékszert veszünk föl – mert talán arra vágyunk, hogy odajöjjenek hozzánk, megszólítsanak, kapcsolódjanak velünk.

Elég, ha a házasságot szimbolizáló karikagyűrűre, az ókori egyiptomiak és rómaiak rangjelző ékszereire, vagy jelvényekre, kitüntetésekre, kitűzőkre gondolunk. Minden esetben üzenetértékük volt és van az ékszereknek. Például van olyan fülbevaló a TREAT kollekcióban, amiben nem kényelmes telefonálni, és ennek kifejezetten örülök. Ugyanis vannak olyan napok, amikor abban reménykedem, hogy nem csörren meg a telefon és nem kerülök megoldandó helyzetbe. Amikor felveszem ezt a fülbevalót, úgy érzem, hogy megüzenem a világnak, hogy ma nyugalmat szeretnék, ezáltal pedig levédve érzem magam.

Milyen konkrét alkotófolyamat útján öltenek testet a művészi intuícióid?

Elsőként leülök, elmélyülök. Eközben elkezdenek cikázni a gondolataim, amiket kivetítek magam elé a tudatomban egy tiszta, fehér vászonra. Ezt követően írok egy listát, amin összefoglalom mindazt a tényezőt, aminek szeretném, hogy megfeleljen az ékszer. Ezt a listát kirakom magam elé az asztalra és kezembe veszem a méhviaszt. Minden ékszerem viaszveszejtéses öntéssel készül. Ez egy teljes mértékben gyúrható anyag, amivel elkezdek játszani és hagyom, hogy a kezem vezessen.

Minden általam készített darabot kézzel alakítok ki, tehát még az ujjlenyomatom is bennük van, az adja a textúrájukat. Számomra nagyon lényeges – a szakdolgozatomat is ebből írtam –, hogy mikor lépnek elő a tudatos és a tudattalan reakcióink az alkotási folyamatban. Munka közben elmélyülten koncentrálok arra, amit csinálok, ezáltal jelenléti állapotba kerülök és az intuíció, valamint a tudatttalanul addig megtanult dolgok és a velem addig megtörtént események találkozása által formálódik valami a kezeim között. Lőrincz Rékától tanultam meg, hogy hogyan tudok kapcsolódni ebben a folyamatban a tudatommal és azáltal a kollektív tudattalannal – erre mindenki képes, és szerintem ennek a kapcsolódásnak a lenyomatai tükröződnek vissza minden alkotóművész műalkotásában.

Milyennek látod a hazai ékszeripart?

Elképesztően összetettnek, mert nagyon különböző helyeken lehet elsajátítani a szakmát. Vannak olyan alkotók, akik több éven át tanulják az ékszerkészítést és vannak, akik délutáni iskolában sajátítják el a mesterfogásokat. Ez egy gyönyörű szakma, de azt látom, hogy számos képviselője kihagyja az első és legfontosabb lépést, és úgy alapít márkát vagy hirdet meg Instagram-oldalt, hogy még nem tisztult le a koncepciója, nem találta meg a saját hangját. Tehát azt csinálják, amit anno én is: másoknak akarnak megfelelni ahelyett, hogy önmagukkal kapcsolódva önmaguknak akarnának, és ezzel párhuzamosan egységes arculatot hoznának létre.

Nemzetközi viszonylatban milyen a hazai ékszerművészek megítélése?

Úgy látom, hogy jó.

Szerencsére létezik a Budapest Jewelry Week, tehát a Budapesti Ékszerhét (lánykori nevén: Ékszerek Éjszakája), aminek az alapítói és szervezői – köztük néhány évig én is – rengeteget dolgoztak azon, hogy külföldön is ismert és elismert legyen a magyar ékszertervező szféra. Azt hiszem, hogy nagyon jó munkát végeztünk. Mindemellett, Vági Flóra, a MOME (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) Design-Maker mesterszak vezetője is nagyon sokat tesz azért, hogy a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanulói és végzősei külföldi galériákban is helyet kapjanak.

Fotók: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu