A ’70-es évek művészei sokkal nyersebben bántak a testtel, mint a maiak

Mi volt a fő víziód, amikor megszületett a LOKART Kortárs Képzőművészeti Biennálé ötlete?

Számos kortárs művészeti biennálén vettem részt, így a saját tapasztalataimat összehasonlítva a helyi adottságokkal és a külföldi kollégák megerősítését is figyelembe véve arra a következtetésre jutottunk, hogy Pécs ideális helyszín egy ilyen fesztiválhoz. Nem túl nagy, mégis rengeteg rétege van: így minden helyszín önálló történet lehet. A város nem pusztán díszlet: gazdag kulturális öröksége és képzőművészeti hagyománya van – gondoljunk csak a Pécsi Műhelyre, Martyn Ferencre vagy Keserü Ilona Színerő-kurzusaira. A cél kezdettől az volt, hogy a múlt és a jelen szervesen találkozzon. Most arra törekszünk, hogy erős közép-európai biennálé legyünk, a távlati vízió pedig egy nemzetközi rangú, európai esemény. Idén harmadszor rendeztük meg, fokozatosan haladunk ezen az úton.

Hogyan értelmezhető a LOKART lokális és globális dimenzióban?

Ideális esetben ez egy konvergencia: a város adottságai és a biennálé tematikája találkoznak. Pécsnek sok aktív művésze van, közülük többen országos hírűek, budapesti galériák képviselik őket. Fontos, hogy ne elszigetelten, hanem magyar és nemzetközi párhuzamban jelenjenek meg. Ha a pécsi alkotók mellé budapestieket vagy külföldieket hívunk, azzal a helyi szcénát is pozicionáljuk: láthatóvá tesszük, hogy van kortárs relevanciája, nemcsak itthon, hanem szélesebb kontextusban is.

Hogyan alakult az idei biennálé nemzetközi beágyazottsága?

Két éve Lyon és Eszék volt a partnerünk, mindkettő Pécs testvérvárosa, és évfordulókat ünnepeltünk velük. Mindkét városban működik biennálé, így tanulhattunk is tőlük, és erősödött a nemzetközi jelenlétünk. Idén Isztambul lett a partner: ott több mint harminc éve működik biennálé, de magánkezdeményezésként, egy család támogatásával. Ez izgalmas alternatívát mutat az állami modellekhez képest.

A zsűrit is ezekből a kapcsolatokból építettük: meghívtuk az Isztambuli Biennálé frissen kinevezett igazgatónőjét, Kevser Gülert, valamint Marilou Laneuville-t, a lyoni Kortárs Művészeti Múzeum főosztályvezetőjét. Így nemcsak kiállítói, hanem szakmai szinten is bekapcsolódtunk a nemzetközi hálózatba.

Az idei téma a test volt. Hogyan született ez az ötlet, mi adja a téma érvényességét?

A test kérdése ma mindenütt jelen van: a társadalmi vitákban, a mindennapokban és az egyéni életben is. Az előző biennálénk az illúzióról szólt sok absztrakt, optikai hatást keltő munkával, gyakran technikai eszközök egyedi használatával. Virtuális világaink kontrasztjaként most valami kézzelfoghatóra vágytunk, nyersebb valósággal szerettünk volna foglalkozni, és szembesíteni a látogatókat. A test ilyen: egyszerre gyönyörű és nyugtalanító, a művészeknek pedig mindig kihívás megmutatni a szépségét és a sebezhetőségét.

Különösen izgalmas ma arról beszélni, hogy biológiai létezők vagyunk, de pszichés személyiségek is. Ez a kettő gyakran ütközik, és sokszor meghasonlást szül. Társadalmi szinten pedig sokszor csak számként, adatként vagy tárgyként kezelnek minket, mint egy „javítandó gépet”. Nem véletlen, hogy a kritikusok díját Nadežda Kirćanski installációja nyerte, amelyben a néző maga válik objektummá egy megépített orvosi váróban.

A fő kiállítás és a hat helyszín is nagyon sokféle témát érintett, de számomra végig ott vibrált egy közös motívum: a kiszolgáltatottság. 

Igen, ez végig jelen van. Nemcsak arról szól, hogy a társadalom hogyan tárgyiasít minket, hanem arról is, hogy a saját testünk árul el bennünket: a betegségek, a járványok, az öregedés, a tükörben ránk tekintő képünk, amely sokszor nem olyan, amilyennek gondoljuk magunkat. Ez manapság még élesebben jelenik meg az anti-aging kultúra miatt. Senki nem akar megöregedni, meghalni meg végképp nem. Ez furcsa disszonanciát szül: egyszerre nyomás és tagadás.

A testet igyekeztünk több szempontból bemutatni: biológiai, társadalmi, pszichés oldalról. Végtelen sok aspektusa van, de egy ponton túl le kellett zárnunk, különben kezelhetetlen méretűvé nőtt volna a kiállítás.

Nekem nagyon tetszett, hogy ütköztettétek a generációkat.

Ez teljesen tudatos volt, sőt Fenyvesi Áron, az idei vendégkurátor ötlete. Fontosnak tartotta, hogy megmutassuk azokat a művészeket, akik a hetvenes években elsőként és nagy bátorsággal fordultak a test témája felé. Akkoriban ez „a test felszabadulásának” korszaka volt, a performanszok és radikális kísérletek ideje. Ezeket izgalmas volt összevetni a fiatalok munkáival. Nekem úgy tűnik, a hetvenes–nyolcvanas évek művészei sokkal nyersebben, szemérmetlenebbül bántak a testtel, mint a maiak.

Nagy élmény volt látni az öt török női művész munkáit is, akiket az isztambuli biennálé kurátorai ajánlottak. Ők az identitástól a szexualitásig nagyon erőteljesen és őszintén foglalkoznak a testtel. Nem ugyanúgy, mint a hetvenes évek magyar alkotói, de hasonló radikalizmussal.

Hogyan zajlott Fenyvesi Áronnal a közös munka?

Áron egyszerre ismeri a hetvenes–nyolcvanas évek magyar művészetét és a legfiatalabb generációt, ezért ideális választás volt. Százados Lászlóval, a galéria (hivatalosan ZSÖK Nkft. Vizuális Művészeti Centrum) kurátorával mi inkább a tematikát állítottuk össze: fő irányokat jelöltünk ki, és ezek köré kerestünk műveket, vagy fordítva: egy markáns munka köré épült a tematika. Áron impulzívabb volt: friss szemmel hozott fiatal alkotókat, akik párbeszédbe léptek az előző generációkkal.

A munkamegosztás egyszerű volt: a külföldi művészekkel én tartottam a kapcsolatot, a budapestiekkel Áron és László, a pécsieknél pedig közösen döntöttünk. Végig folyamatos egyeztetés zajlott.

Hogyan épültek fel a tematikus blokkok?

Az M21 Galériában több egység volt: a Test és táj a régi toposzt idézte, Az én testem az én váram? a saját testtapasztalatokat járta körül, a Feloldódó testek absztrakt és fragmentált testeket mutatott, A test felszabadulása pedig a hetvenes évek kísérleteit kapcsolta össze a szakrális test témájával.

A Pécsi Galériában az átmenet rítusai kerültek előtérbe: a transz, az eksztázis, illetve a széthullás folyamatai. Az Ancora Galéria kiállítása a Tükör által címet kapta, ahol test- és önarcképekkel foglalkoznak a művek. A Nick Galériában Testkapcsolatok címen sokszor inkább azok hiányát bemutató munkákat találunk. Nagy örömünkre szolgált, hogy a város e két belvárosi magángalériája is szívesen kapcsolódott idei helyszínként a LOKART-hoz. A Sipőcz Patikát laboratóriumként kezeltük, itt Szőllősi Géza bogártetemekből létrehozott istenségei szerepelnek. Végül a Schaár Erzsébet utca önmagában is installáció. E két utóbbi helyszín a pécsi Janus Pannonius Múzeummal való együttműködésnek köszönhetően kerülhetett be a programba. 

Nagyon izgalmas élmény volt nézőként végigjárni a tereket – zsigeri, élményszerű volt a befogadás. Milyen szempontok szerint raktátok össze ezt a rengeteg munkát?

A kiindulópont mindenhol a tematika volt: mindig egy-egy kérdéskör köré rendeztük a műveket. De nem csak erről szólt. Fontos volt, hogy a terek élményt adjanak – hogy a munkák ne csak egymás mellett legyenek, hanem együtt is hassanak. Így próbáltunk olyan vizuális ritmust teremteni, ami egyszerre erősítette a tartalmat és a befogadói élményt.

Miért döntöttetek úgy, hogy nem új műveket kértek, hanem meglévő munkákat válogattok?

Elsősorban azért, mert a test témájában már rengeteg erős mű született. Ezeket ismertük, tudtuk, hogy milyen hatásuk van, és pontosan láttuk, hogyan illeszkedhetnek a koncepcióba. Ezek a munkák nemcsak a nézővel, hanem egymással is kommunikálnak. Tudtuk, hogy mi a sajátosságuk – korban, esztétikában, struktúrában –, úgy tudtuk hát összeilleszteni őket, hogy erősítsék egymást. Ezért is lett a kiállítás annyira élményközpontú: nem magyarázni akartunk, hanem átélhetővé tenni a látottakat.

Talán ezért sem hiányoztak a hosszú falfeliratok.

Csak ott tettünk ki kísérőszöveget, ahol feltétlenül fontos volt – például külföldi szereplőknél. Egyébként igyekeztünk minél kevesebb szöveget használni, hogy a művek maguk szólaljanak meg. Ahogy mondod: a test témája annyira elemi, hogy a néző szinte azonnal kapcsolódni tudott e művekhez.

Hogyan tudtátok megszólítani a közönséget?

Két csomópont köré szerveztük a kísérőprogramokat: ezek a nyitó hétvége és a kiállítás zárását megelőző időszak voltak. Előbbin tárlatvezetések és beszélgetések zajlottak, a közönség közvetlenül találkozhatott a művészekkel. Utóbbi tulajdonképpen az összes szeptemberi eseményünk, amelyek majd szeptember 18. és 21. között, a finisszázs hétvégéjén csúcsosodnak ki. Így egész hónapban zajlanak izgalmas és szokatlan programok: jóga a kiállítótérben, biciklis tárlatvezetés, testképzavarról szóló kerekasztal pszichológussal és plasztikai sebésszel, a női testtudatot erősítő workshopok, valamint Győrffy László poszthumánról szóló könyvének bemutatója.

Különleges élmény lesz Uhrik Teodóra, a Pécsi Balett alapító tagjának tárlatvezetése: egy táncos testhez való viszonya egészen más. A záró hétvégén visszatérnek a művészek is, és lesz koncert: Ujj Zsuzsi, aki maga is kiállító, Darvas Kristóffal közösen lép fel. Aki pedig egyedi műalkotást szeretne tetoválásként, Kis Róka Csabához fordulhat a záró hétvégén.

Mi az idei biennálé legnagyobb tanulsága?

A legfontosabb tanulság talán az, hogy nagy szükségünk van együttműködő partnerekre, a helyi támogatókra, a helyi közösség bevonására, valamint hogy nélkülözhetetlen az optimális időmenedzsment. Az idei biennálén másfél évig dolgoztunk, most viszont még be sem zártuk a LOKART 3.0-t, már kialakítottuk a következő, a 4.0 tematikáját, amelynek központi eleme a város lesz, mint társadalmi, kulturális és esztétikai entitás. Hiszen a másik nagy tanulság, hogy azok a témák működnek a legjobban, amelyek valóban húsba vágók. Nemcsak a könnyed szórakozásra van igény: sokan keresik a mélyebb, filozofikusabb rétegeket. A rengeteg pozitív visszajelzés is azt mutatja, hogy ebben az irányban érdemes továbbhaladni.