Az öttagú csapat azóta összerakta első nagylemezét, amelynek címe: Fel az égre. A 12+1 dalt tartalmazó hanganyag március első hetében felkerül egy népszerű szolgáltató platformjára, a „taxisok” pedig nem sokkal később lemezbemutató körútra indulnak. Hogyan vált a zenélés B tervből életcéllá a marosvásárhelyi srácok számára? Ennek jártam utána.
A megbeszélt időpontnál kicsit hamarabb érkezem a marosvásárhelyi Republic hangstúdióba. Itt beszéltünk meg találkát a srácokkal első nagylemezük felvételének utolsó napjára. Fábián Lehel, a gitáros fogad. Éppen a kávégépet gyötri. Átfáztam, jól fog esni a forró kávé. Perceken belül Kusztos Dávid, a billentyűs érkezik. Oldom a hangulatot (a magamét): csevegek, érdeklődöm. Felcsillan a szemem, amikor Dávid közli, hogy ő alapvetően basszusgitáros. Alig egy éve kezdett zongorázni, miután hazatért Hollandiából, ahol három éven át jazzkonziban tanult, és videóvágással, képszínezéssel, futárkodással kereste a pénzt a sulira. A Szintaxis hívó szavára (pontosabban üzenetére: „Beszélnünk kell, kösd fel a gatyádat”) rövid mérlegelés után sulit-melót otthagyott, és hazatért Marosvásárhelyre, hogy a húrokat billentyűkre cserélve a banda tagja legyen. Szavaiból nem érzem úgy, hogy áldozatként élné meg a váltást. Mennyit a kerék föl, annyit alá – lám, az életet nem muszáj mindig túlagyalni, nyugtázom, és már tudom: nem fogok itt ma unatkozni.
Egy jeges fuvallattal együtt Bíró Hunor érkezik a stúdióba. A videóklipekből már ismerem, kezdetben ő vokálozott. Eltűnök egy nagy fotelben, hogy mind az öt srácot bevárjam. Kávézom, melegedem. Közben Beliczay László fotós kollégám átrendezi a teret a csoportképhez. A bútorok mögül előkerülnek a tér díszítőelemeiként használt hangszerek. Hunor megpendít egy nagybőgőt, Lehel a csellóért nyúl, Dávid a zongorához lép, és egy Sinatra-dal témájára lazán imprózni kezdenek, mintha nem is lemezfelvételre, hanem csak könnyű jam kedvéért gyűltek volna össze. Befut Horváth Attila, a dobos, és végül Marton Richárd Zoltánnal is kezet rázok – a mozdulatra a hajzuhataga is rezonál.
Tartottam attól, hogy a közel három évtizednyi korkülönbség miatt nem találjuk majd a közös hangot, de hát similis simili gaudet – az aggodalmam teljesen fölösleges volt. Közlékenyek, lazák, elárasztanak információkkal. Március elején a Spotifyon jelenik meg a lemezük – újságolja Attila –, a címet régóta keresik hozzá. A szolid srác nem dobosnak készült. Tízévnyi cselgáncs után sportolói karrierről álmodott, de végül nem a dzsúdó nyert: menedzsmentet végzett Kolozsváron. Jelenleg mesterszakos hallgató, és már a szakmában dolgozik. Egy ideje azonban ez már csak mellékállás: a zene a fő, hiszen ő felel a Szintaxis gazdasági ügyeiért. Eddig sok volt a kérdőjel, de most, az első lemez megjelenésének küszöbén végérvényesen eldöntötték, hogy mindent feltesznek egy lapra: a zenéjükre.
A csapat névadója Hunor. Sóváradon nőtt fel, nagyapja harmonikázott, apja pedig kántorként szolgál a faluban. Első hangszerélménye könnyed klimpírozás volt a templomi orgonán, de hamar áttért a húrosokra. A Bolyai Farkas Líceumban már Zolival és Attival közösen zenélt a Mary Grace zenekarban. Informatika osztályban tanult, és éppen egy szakórán tűnt fel neki, milyen jól cseng a szintaxis szó. Friss diplomás újságíróként a kolozsvári Agnus rádiónál dolgozik, és nyáron esedékes esküvőjére készül. Emellett hol tanít, hol futárkodik, hogy legyen miből vaxolni a gitárt.
A Szintaxisnál keresve sem találhattak volna illőbb nevet maguknak. Úgy rendeződtek zenekarrá, ahogyan a dalaikban kapcsolódnak egymáshoz a szavak és a hangok: önkéntelenül, mégis tudatosan. Talán ezzel az eltökélt spontaneitással nyerték el a zsűri és a közönség tetszését az Erdély dala versenyen. A Lassú vonatok nem a vetélkedőre íródott, de tökéletesen megfelelt az előírásnak: a szervezők olyan dalokat vártak, amelyek az erdélyi életérzésről szólnak.
Nyereményükkel, az öregecske (tízéves) mikrobusszal már decemberben turnéra indultak, és tesztelték, mennyit dobott a győzelem az ismertségükön. Rengeteget.
Amikor arról a bizonyos erdélyi életérzésről kérdezem őket, próbálják kerülni a kliséket. Még akkor sem rezeg a léc, amikor Dávid fogalmazza meg érzéseit: „Úgy mentem el Hollandiába, hogy a konzi után nem térek vissza, de a honvágy egy banális apróságon kibukott. Koszika (Koszorus Krisztina vásárhelyi énekes – A szerk.) megkért, hogy az egyik felvételükből vágjak ki pár percet. Beletekertem a videóba. Népdalfeldolgozást énekelt, én pedig teljesen kiborultam tőle. Nem értettem, hogy miért, hiszen mindenem megvolt, amire vágytam. Csak éreztem, hogy egyre nagyobbra nő bennem ez az érzés” – meséli Dávid. Én pedig meghatódom.
„Mindenért hálásak vagyunk. Az a közeg, amelyben élünk, a barátaink és a segítőink támogatása biztos alapot jelent, amelyre építeni lehet. Úgy gondoltuk, nem erős bennünk a lokálpatriotizmus, de kiderült, hogy mégis. Vásárhely kisváros, ahol minden a rendelkezésünkre áll: neves színháza, jó sulija van és profi stúdiója, amelynek tulajdonosa, Kovács Norbert a producerünk és a barátunk. Nagy írók-költők élnek itt, mint például Kovács András Ferenc, akinek egyik megzenésített versét hamarosan kiadjuk. Élhető város, ahol gyalog vagy kerékpárral is haza lehet jutni egy-egy próba után; közel a természet, a Maros, a Somostető, egyszóval vagány innen elindulni” – mondják a „taxisok”.
Sokat javult a marketingjük, és online követőtáboruk is nőtt a versenynek köszönhetően – tér vissza a bizniszhez Lehel, akit „próbára tett” az élet, de kiállta. Kissrácként sokat focizott, de egy edzésen úgy összetörte a karját, hogy kérdéses volt, játszhat-e még klasszikus gitáron, maradhat-e a művészeti suliban. Szerencsére a műtét jól sikerült, az ébredés pillanata pedig fényes jövőt vetített elé: a rádióban megszólalt a Johnny B. Goode. Gipszbe-sínbe rögzített karral is bravúrosan levizsgázott, így a középsuli végéig gitározni tanult. Kommunikáció szakos diplomája a fiókban pihen, miközben ő játékboltban dolgozik, a zenekar a laza második műszak.
Azon tűnődöm, vajon a zenészek nélkül mi történne a futárszolgálatokkal, mivel kiderül: Zoli is dolgozott már futárként. Korábban eljátszott a gondolattal, hogy orvosira jelentkezzen, de erre semmi sem motiválta igazán. Újságíróira iratkozott be, de egyetlen kurzuson sem vett részt: hamar kiderült, hogy nem ez az ő útja. Inkább szemüveglencséket csiszolt, hogy legyen pénze zenei kütyükre. A következő évben film szakra jelentkezett, de két hónap után azt is elengedte. Harmadik egyetemnek is adott esélyt. Tavaly ősszel felvették a média és forgatókönyvírás szakra, ahol kapcsolatba került a színházzal, és úgy adódott, hogy beárazhatta zeneszerzői tehetségét: a Nemzeti Színház Meggyeskert című előadásához írt zenét, és azóta egyik munka a másikat hozza.
Szavaiból kivehető, hogy Hunorral már kezdetektől a zenekar jövőjét tervezték. 2020 januárjában az A38 Hajón Bagossyék előzenekaraként játszhattak, akárcsak márciusban, Szabó Balázsék fellépése előtt. A technikai feltételeknek és a szakértelemnek köszönhetően zenéjük úgy szólt, hogy maguk is meglepődtek.
A járvány megtörte ugyan a kezdeti lendületet, de az összhangzattanórákkal behozták a hátrányt: éjszakába nyúló beszélgetésekkel oldották fel a régi, szőnyeg alá söpört sérelmeket, konfliktusokat, hogy újratervezhessék a zenekart. Az eredeti felálláshoz képest Attila szerepét kivéve mindent átszabtak. A reflektorfényből kicsit több irányul most Zolira: a szövegek a szerző szájából hangzanak a leghitelesebben, ezért ő lett a frontember. „Nem voltak egóharcok, a tinédzserlázadásainkat a korábbi együtteseinkben már kiéltük. Az volt a lényeg, hogy megtaláljuk a legjobb konstrukciót” – emlékezik Huni. A kolozsvári egyetemi évek alatt még Székely Norbert volt a csapat billentyűse, de őt a céltudatos attitűdjük eltántorította, és más tervei miatt inkább kiszállt a csapatból. Ma kántorként szolgál, de „örökös tagként” néha még fellép a bandával. Helyét a korábban barátként és videósként már a zenekar holdudvarához tartozó Dávid vette át, aki a jazz műfajt és a hangszerét egyaránt lecserélte. Ő adja a szöveghez azokat a megkapó zenei témákat, amelyek a korábbi dalokból hiányoztak.
„Egy adott ponton úgy tűnt, Lehelnek nem jut szerep, és ezt közöltük is vele” – idézik fel a srácok. „Szerintetek mit éreztem, amikor leültünk öten testvérekül, és közöltétek, hogy ki kéne szállnom? Nem engedtem meg, hogy kirúgjatok, inkább kiléptem!” – olvas be Lehel a többieknek, és közben felém kacsint. Azon gondolkodom, lapítsak vagy piszkáljam még a sebet, mint egy vérbeli csapatépítő coach –, de a banda már nyerítve nevet, a sérelem a múlté. Kitalálták, hogyan ne váljanak meg Leheltől: átírták a szerepét, vagyis basszus helyett gitárt kapott a kezébe. „Nem kirúgtatok, hanem előléptettetek, csak azt nem értem, miért nem ezzel kezdtétek?” – fújja ki az utolsó mérgét Lehel.
Egy szó mint száz, a banda újjászületett. Azóta többnyire Zoli jön az ötletekkel. Van, amikor hangszerelt anyagot, máskor csak inspirációt, konyhában felvett demót dob be, és már kezdődhet is a jammelés. Első nagylemezükön Huni régebbi, újragondolt sorai mellett Zoli szövegeit hallhatjuk majd. Annyit elárulnak, hogy a sorok között felsejlik egyfajta hit. „Nem vallási jellegű hitről beszélek, hanem arról a megfoghatatlanról, amely például összerendezett bennünket és a dalainkat” – fogalmaz Zoli.
Hitvallásuk szerint a zenének a színpadon kell megszületnie, ezért mindent analóg módon szólaltatnak meg a koncertjeiken. „Olyan világban élünk, amelyben minden plasztikázott, és a zenekarok a színpadról is előre kikevert hangzást, stúdióminőséget nyomnak, de szerintünk nem ez a jó irány. Mi a dalok elejét és végét minden koncerten másképp játsszuk, mert ez feldob bennünket, és a közönség is élvezi. És ha a hallgatóság velünk jön, akár másik műfajba is átcsaphatunk. Kell a szabadság, kell a csavar, a játék” – szögezi le Zoli. Lehel pedig hozzáteszi: „Még akkor is, ha néha becsúszik egy-egy hiba.”
Ami az első nagylemezük műfaját illeti, a behatárolhatatlannal tökéletesen elégedettek. Sütöttek már rájuk mindenféle bélyeget – indie, rock, alter, pop –, de ők igyekeznek úgy keverni a stílusokat, hogy ne az irányzat, hanem az egységes hangzás legyen a védjegyük. A lemezen ráadásdalt is találunk majd, amely Cseh Tamás születésének nyolcvanadik évfordulójára készült. A Népdal IV már korábban is inspirálta őket. Most leporolták a régi ötletet, és úgy hangszerelték újra a dalt, hogy az még Bereményinek, a dal szerzőjének is tetszett. „A dallam és a szöveg szent, ahhoz nem nyúltunk, de minden egyében változtattunk. Nem Cseh Tamás-utánzatot akartunk, hanem valami olyasmit, amivel hűek maradhatunk magunkhoz. Elküldtük Bereményinek, aki nagyon értékelte. Hozzájárul, hogy a dal felkerüljön a lemezünkre” – büszkélkedik Zoli.
A dalok március elejei megjelenéséig már csak az utómunka van hátra. Napok kérdése, és kész a master. A srácoknak határozott zenei attitűdöt sikerült kialakítaniuk, amelynek révén gördülékenyen tudnak alkotni. Március közepétől klubturnéra indulnak, erdélyi és magyarországi állomásokon koncerteznek: többek között Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Pécsen, Debrecenben, Budapesten találkoznak egyre bővülő rajongótáborukkal.
„Eljutni a legnagyobb színpadokra és fesztiválokra, most már ez a cél” – jelenti ki Attila és Lehel, de Zoli visszább fogja a lovakat: „Klubkoncertekkel kezdjük, mert szeretnénk minél több emberhez eljuttatni a dalokat, hogy majd együtt tudjuk csapatni. A közvetlenségük miatt imádjuk a klubkoncerteket, de hosszú távon szeretnénk felkerülni az általunk kedvelt fesztiválok nagyszínpadaira.” Huni a háttérből halkan summázza: „Az a lényeg, hogy öt-tíz év múlva is ugyanilyen jó legyen közöttünk a viszony, és megmaradjon a zenélésünk lazasága, vagyis soha ne legyen belőle szalagmunka.”
Fotók: Beliczay László / Kultúra.hu
