Hogy érzed magad?

Az, hogy az érző ember kultúrákban és kultúrával élhet, értelmes és hatalmas adomány. Egy jó könyv, vers, zenemű, koncert, opera, príma színházi előadás, film, egy festészeti vagy múzeumi tárlat ezért az egyént mindig kidöccentheti a rosszkedvéből, ha éppen bőven van neki.

Idén jelentős elismerésben, Artisjus Irodalmi Nagydíjban részesültél. Jelent-e még valamit bármilyen kitüntetés, nem léptél-e túl rajta?

Amikor úgy tűnhet, hogy túlléptem volna rajta, még akkor sem, mert akkor is nagy örömnek, megtiszteltetésnek veszem. Az elismerések mind fölismerések. A díjak talán maguktól is megtalálják az embert. A visszajelzések pedig mindig megerősíthetik az írót is abban, hogy esetleg saját és jó úton indult el valamikor, s talán változatlanul elég jó úton halad, akkor is, ha csak saját nyomát követve körbejár, vagy olykor érthetetlenül kacskaringózik is.

A szakmai és olvasói visszajelzésekből tanulsz?

Mindkettőből sokat lehet, s talán tudok is még tanulni. Ha alapos recenzióval találom magam szembe, kifejezetten hat rám, megerősít, még ha fanyalgó, vagy komolyan kritikai hangvételű is.  De az, hogy az ember eléggé öntörvényűen ír, és hogy sorra milyen könyveket ad ki, az csak az ő sorsa, konoksága, baja, ízlésének és nyelvének is függvénye, de nyilván nem a műveiről készült kritikák végeredménye. Különben az Artisjussal jár egy jelképes, találó kisplasztika is, márványos talapzaton egy tömör bronztoll, ha írni lehetne vele, kizárólag csak nagyon súlyos, gondolati költészet művelésére volna alkalmas.

Mindig pontosan láttad, hol tartasz, a költői pályád tudatosan alakult?

Néha igen, néha meg egyáltalán nem. Természetes, hogy kezdetben némi tudatos választás is lehetett, avagy volt is benne. A pálya azonban nem futás, mert csak megy, mendegél, aztán egyenesen is magától kanyarog, nem mindig az alkotó kijelölte úton halad, ha ugyan van kijelölés, út és haladás, akkor is néha túl sok külső tényező befolyásolhatja. 1983-ban jött ki az első verseskötetem, azóta elég sok könyvet publikáltam, noha a pályakezdő és a későbbi költő között, úgy érzem, talán nincs is olyan nagy különbség.

A pályakezdés korszaka miben tért el a mostanitól?

Az irodalmi élet több évszázadának és évtizedének is megvan a maga szaga, illata, íze, bukéja. Életem első harminc éve diktatúrában telt el, mind cenzúrában, mind letiltásban részesültem, a diktatúrák működésének megfelelően.  Nem kérdés, hogy akkoriban mindez mindenkinél valamelyest alakította is a korszak költészetét. Alakította nálam is mindazt, amit úgyis megírtam volna. Abban az időszakban, amikor mindkét kötetemet és külön a verseimet is fel-feljelentgették, a publikálási lehetőségeimet korlátozták, hát akkoriban én is inkább főleg gyerekverseket közölhettem. Ezek Magyarországon is ismerős dolgok, ha csak a Rákosi- vagy a Kádár-rendszerre gondolok. A körülöttem tenyésző, valószerűtlenül is valós világról alkotott meglátásaimat, esetenként sommás véleményemet mindmáig az határozza meg, hogy a zsarnoki diktatúrákat, a teljhatalmak hazugságait, a személyi kultuszokat és paranoid cezaromániákat talán az átlagnál is jobban rühellem, és általában még idejében észreveszem, ösztön is ez, de nem félelem, csak alapélmény, hogy olykor a fojtott levegőben is megérzem, ha ilyesmi fenyegetne akárkiket, bármikor egy levegőtlenülő világban. De hát ezek nagyon régi dolgoknak tűnnek. Ennyi költői előérzet és megtapasztalás már harmincéves koromig is megadatott.

Könyvbemutatón Láng Zsolttal 2014-ben

Hatvanadik születésnapod alkalmából jelent meg az Artisjus által díjazott, Requiem Tzimbalomra című köteted, amelyben nagyon hangsúlyosan van jelen a zene. A te életedben mit jelent, milyen helyzetekben volt meghatározó?

A zene mindig életmentő, élvezet és menedék, mélység, mely fölemel. Gyerekkorom óta jelen van a mindennapjaimban. Szüleim rendszeresen elvittek a szatmári filmharmónia koncertjeire. Valamennyi zenei hallásom is így, többé-kevésbé, de kialakult, ha hozzáértő tán nem is lehettem. Sokféle zenét hallgatok, lehetőleg naponta. Akár írás, szóval, hát munka közben is. Mindegyik más típusú zene, másért lett fontos nekem a régi, középkori és reneszánsz és a rengeteg barokk, posztbarokk, aztán Bartókig el, s még rajta is túl, de ha a klasszikus zenéről beszélek, Mozartot kell említenem. Ő kiemelt helyet foglal el eddigi életemben. Olyan zeneszerzőikon, aki az elmúlt évtizedek különböző szakaszaiban valamiért mindig megjelent nekem, vigasztalt, együtt volt, játékosan és örömmel együtt lehetett velem.

A tökéletesség vagy a gyermekiesség fog meg Mozartban? Melyik a vonzóbb?

Nem is sejthetem. Mozart zenéje maga a delejes vonzás. A zene a költészetnél több rétegű hangzás. Mozart zenéje felnőtt, mélyült magasság. Talán az éteri, könnyed, el-elcsukló örömben rejlő, színjátszó szomorúság, a hangok harmóniájába beleérzett diszharmónia, a keserű derű és a megbocsátás muzsikája hat ilyen empatikusan. Keveset tudok Mozartról, még kevesebbet a műveiről. Varázslatát és legendai alakját utólag hosszan, sokan és sokat elemzik, magyarázzák, de megfoghatatlan, természetes titkai megmaradnak, mint a zenének is. Külön kis Mozart-könyvtárat gyűjtögettem össze magamnak, mind-mind izgalmas, tanulságos, olykor szárazabb, de mindig érdekes olvasmányok.

Nádasdy Ádámmal a marosvásárhelyi könyvvásáron 2017-ben

Hosszú ideig voltál a Látó folyóirat főszerkesztője. Miért hagytad abba?

Fáradtam, koptam, tán tompultam is. A fölös adminisztráció időközben egyre bürokratikusabb, felszínesebb, nehézkesebb lett, s nyűgösebb lettem én is, talán már kissé megidősödtem. A legelejétől, 1990 januárjától vagyok a Látónál, a kezdetektől a versrovatot szerkesztettem, 2008-tól elvállaltam a főszerkesztést is. Már több éve megtettem életem egyetlen fogadalmát, mégpedig azt, hogy hatvanéves korom előtt valahogy leteszem a főszerkesztői teendőket. Sikerült ehhez tartani magam. De 2019 júniusától a versrovatot továbbra is én szerkesztem, viszont a lapot különben mindig is együtt szerkesztettük. A Látó így is, úgy is különleges közösség, szépirodalmi sziget, nívós műhely volt, és tudom, az marad Vida Gábor főszerkesztőségének idejében is. Bízom a teljes redakcióban, a kitűnő kollegáimban, barátaimban, munkatársainkban, az írókban és az irodalom egészében. Harminc év Látó máris az életem lett. Aktív maradok, de tizenkét év főredaktorság után sóvárgással szeretnék végre visszatérni elhalasztott, saját dolgaimhoz. Talán ez is sikerülhet még. Remélem, amit eddig főszerkesztőként is megtehettem a Látóért, azt elegánsan, ízléssel, örömmel és becsülettel igyekeztem végigcsinálni, sok segítséggel, mert a lapot mindig is együtt csináltuk a szerkesztőségi kollektívával. Mindenkinek köszönöm. Ajándék volt, bőven elég volt. És ez nem a hattyúdalom még. A Látót szerkeszteni mindenképpen izgalmas folyamat, külön élettörténet, s a rendszeresen jó évjáratok és lapszámok minősége láttán valamiféle rejtett sikerérzet is.      

Siker és alázat megfér egymás mellett? Nem oltja ki egyik a másikat?

Miért ne férhetne meg? Nem mindig, nem törvényszerűen oltja ki egyik a másikat. Ember és alkat függvénye. Mert empátia, munka és tehetség kérdése is. Másrészt tünékeny dolog a siker. Megjegyzem, hogy olykor divat- és ízlésfüggő is, illékony és meglehetősen romlékony, kártékony is lehet. Sok köze van a művészi, írói nárcizmusokhoz is. Meg kell tanulni mértékkel viselni, természetes, szelíd mosollyal elviselni, ha éppen van, ha éppen adódik. Siker ide, siker oda, soha nem szabadna önelégülten elszállni tőle, se benne. Mindig azt kell körülbelül tudni, hogy voltaképpen mit nem tudhatunk még. Az alkotásban a nagyobb akadémia az állandó önkételyé, a folytonos keresésé. A siker mellett eképpen méltón létezhet az alázat is. Az alázat, az esendőség és tévedhetőség teljesen emberi dimenzió. A siker pedig olykor mindezeken túli, dimenzión kívüli.