Az egyetemre vezető útja annak idején nem volt egyszerű. A szocializmusban családi háttere miatt nehézségei adódtak: uránbánya és a katonaság után levelező hallgatóként kezdte el a magyar–könyvtár szakot az ELTE-n, a bolgár szakot később vette fel. Mi vonzotta Önt a bolgár nyelvben és kultúrában?
A bolgár nyelvre véletlenül bukkantam rá. Valóban nem volt egyszerű az indulásom, részben azért, mert apám ludovikás múltja miatt ikszes származásúnak számítottam. Magyar–könyvtár szakra levelező tagozaton végül felvettek, mert történetesen könyvtárban dolgoztam, és kaptam munkahelyi ajánlást. A magyar pedig mindig is eltökélt szerelmem volt.
Aztán feljöttem Budapestre, ahol hajnali hírlapkihordóként dolgoztam, nappal pedig bejártam órákat hallgatni. Akkoriban aki már egyetemi polgár volt, választhatott úgynevezett B szakot. Pécsett a gimnáziumban orosz tagozatra jártam, ezt a tudást akartam egy másik szláv nyelv terén hasznosítani. Lengyel és bolgár előkészítőre jelentkeztem. Maradt a bolgár, letettem a vizsgát, és felvettek. Leadtam a könyvtár szakot, és átmentem nappalira, így végül 1974-ben magyar–bolgár előadó diplomát szereztem. Ez a párosítás az egész életemet meghatározta, mivel úgy alakult, hogy kiváltságos módon munkahelyi szinten is közvetíthettem a két kultúra között. Munkaviszony a Gorkij, majd Országos Idegennyelvű Könyvtárhoz kötött. Nyugdíjba érésem előtt főtanácsos és főkönyvtáros lettem.
Az egyetem után kikerültem lektornak a szófiai Ohridai Szent Kelemen Egyetemre. Első fordításom, Emilijan Sztanev Antikrisztusa ott született. Ezt megelőzően, egyetemistaként hívatlanul kimentem a szófiai nyári egyetemre autóstoppal, és befogadtak. Az úton akik csak felvettek, mind megvendégeltek, pár éjszakát is töltöttem a családoknál: megtapasztalhattam a bolgár emberek természetes vendégszeretetét. Mostanáig összesen húsz évet éltem Bulgáriában: lektorként, aspiránsként, tanulmányutakon, vendégtanárként, kultúrdiplomataként. Alapvető kedvességük alig változott azóta. Igaz, magamból indulok ki: beszélem a nyelvet, és az évek teltén a Szondi név már jelesen cseng Bulgáriában. Bolgár barátaink szemében bezzegország voltunk, ezért nekem a munkámmal bizonyítanom kellett közöttük, hogy valóban azok is vagyunk.
Milyen a bolgárok magyarságképe? Egyáltalán van-e ilyen?
Beszédes, hogy ma is keveset tudunk a jelen Bulgáriájáról, a médiában csak csordogálnak róla az információk. Ugyanakkor közös múltunk története a sztyeppei időktől kezdve gazdag. Az óbolgárok és a mi őseink birodalma egymás mellett terült el. Kiemelkedő szószólója volt e tudásnak Fehér Géza, akit a bolgár régészet megalapítójának tekintenek, alapvető jelentőségű ásatásokat végzett ott. Igyekeztem is újra kiadatni a műveit, bolgárul és magyarul egyaránt.
Sok magyar kutatónak volt fontos szerepe a bolgár tudományosságban. Amennyire közismert a lengyel–magyar barátság, szinte annyira kellene magától értetődőnek lennie a természetes és létező bolgár–magyar barátságnak is. A történelem során ritkán voltak egymásnak feszüléseink, ugyanakkor Rilai Szent Iván ereklyéjétől kezdve Hunyadi Jánoson át Kossuth Lajosig és a világháborúkig sok szál köt bennünket össze.
Sőt ez mindmáig így van. Az első külföldi bolgár kulturális intézet Magyarországon jött létre, és a szófiai magyar intézet is az elsők között volt. Diplomáciai kapcsolataink nagyon régiek és igen gazdagok. Öt évvel ezelőtt ezt a barátságot ismerte el a két ország parlamentje, amikor október 19-ét a magyar–bolgár barátság napjává nyilvánította.
Életem legtermékenyebb és leghasznosabb időszakának tartom, amikor 1999-től 2004-ig a Szófiai Magyar Kulturális Intézet igazgatója lehettem. Azt az időt a bolgár sajtó azóta is emlegeti, mert az intézet akkor erős teljesítménnyel működött: általában több mint húsz eseményt szerveztünk hetente Szófiában és vidéken, sőt Bulgárián kívül, Szkopjéban, Tiranában, Isztambulban is. Sok bolgár kulturális eseményt: irodalmi esteket, tárlatokat, koncerteket is befogadott a városközpontban lévő intézet.
Kiváló csapat dolgozott velem. Az a mondás járta, hogy az intézet, „a kultúra szófiai fellegvára” többet tesz a bolgár kultúráért, mint az illetékes minisztérium. Ez persze túlzó állítás volt, de jól jellemezte elismertségünket, tempónkat, törekvéseinket. Akkortájt számos televíziós és rádiós interjú készült velem, sokat szerepeltem a nyomtatott sajtóban, jártam az országot: 67 helyen fordultam meg a a rendezvényeinkkel. A bolgár nemzeti rádió éves díját, az Arany Ébresztőt az egyik évben én kaptam meg. Más jelentős állami és szakmai díjakkal is megtiszteltek: akadémiai, műfordítói, oktatási és kisebbségi elismerésekben részesültem a bolgároktól.
Annak idején Szófiában, bolgár nyelven írta meg a kandidátusi disszertációját, A bolgár és a magyar igerendszer összevető vizsgálatát, amelyet 1984-ben védett meg. Most, 37 évvel később pedig könyvként fogja kiadatni.
Szép viták és támadások közepette védtem meg a dolgozatomat, de ez rendjén is volt, hiszen sok mindent megkérdőjeleztem, több bolgár nyelvésztekintély véleményévével szembementem, új terminus technicusokat alkottam. Végül a legmagasabb minősítést kapta a 420 oldalas értekezésem. Egy évvel később itthon is meg kellett védenem, hogy elismerjék a kandidátusi fokozatomat. Kiadására mindeddig nem került sor. Csak magamra vethetek emiatt: a kézirattal még vannak kisebb teendők, el kell végezni a lábjegyzetek egységesítését, és persze digitalizálni az egész anyagot. Közel négy évtized után fog megjelenni.
Hogy miért vágtam bele a megírásába? És családos emberként miért vállaltam a hároméves szófiai MTA-aspirantúrát a két hónap kollégiumban, két hónap itthon feszült ritmusában? Lektori időmben társszerzőként magyar–bolgár társalgási szótárt és egy magyaroknak szóló nyelvkönyvet is írtam. Fogadalom hajtott: a remek Canko Mladenov, éveken át a budapesti bolgár szak vendégtanára volt a könyv lektora, és a kész kézirat szakmai vitája hevesre sikerült. Nem engedték belefoglalni a magyar nyelvet tekintetbe vevő eltérő magyarázatokat, tanácsokat. Akkor a sok tudós előtt megfogadtam: nyelvészeti dolgozatban, alapos érveléssel fejtem ki „téziseimet”. Mladenov mellém állt, ő lett aztán a vezetőtanárom is. No meg úgy gondoltam: nyelvész kandidátusként oktatóhelyem lehet a budapesti bolgár szakon is. Fájdalmamra nem így esett. Tanár Szófiában lehettem, többször is. Gyönyörű idők voltak!
Térjünk rá a díszdoktori címeire, hiszen ez az interjú is a második ilyen apropóján készül. Az elsőt 2002-ben vehette át a legkedvesebb bolgár városában, Veliko Tirnovóban működő Szent Cirill és Szent Metód Egyetemen. Mi a története ennek a kitüntetésnek?
Veliko Tirnovo kiemelt szerepű város az életemben. Amikor részképzésre Bulgáriába mentem, Szófiában kiharcoltam, hogy átkerülhessek a tirnovói egyetemre. Ott tanított a budapesti bolgár szak előző lektora. Pazar hónapokat töltöttem ott, még a szerelem is utolért. Titkolni kellett a kapcsolatot, mert török lányról, a Napospart szépéről volt szó. S 2002-ben ebből a városból kerestek meg a díszdoktorsággal. Talán tudták, hogy a város szülötte, Emiljan Sztanev mit jelent számomra: remekműve, az Antikrisztus fordításáért kaptam az első magyar nívódíjamat. Szellemi atyámként tekintettem rá, fenséges, számomra meghatározó előadásokat tartott nekem, a fiatal fordítónak a bolgárságról, a bolgár mivoltról.
Azt biztosan tudták, hogy a magyar intézetben évek óta mi történik: kirakatban voltam. Tudományos, műfordítói és alkotói életem, amiért, úgy vélem, a díszdoktorság szóba jöhetett, rejtettebb maradt volna, a sok szereplés, szakmai és médiadicséret azonban országosan felnagyította. Az eseményen az egész auditóriumot megtöltötték a diákok és a tanárok. Ekkor tartottam először kaleidoszkópos szerkezetű előadást. Nagy sikere volt. A szövege utóbb megjelent. Érdekességként jegyzem meg, hogy az előttem díszdoktorként kitüntetett személy Zbigniew Brzezinski, a híres amerikai külügyi tanácsadó és geostratéga volt. Az ünnepség után a pátriárkával az élen talárosan körbejártuk a főteret szeretett városomban, sok-sok taps kíséretében.
A második díszdoktori címet nemrég vehette át az Új Bolgár Egyetemtől. Mesélne erről is egy kicsit?
A díszdoktori címemről ellenszavazat nélkül határozott az akadémiai tanács. Ez megtisztelő. Az Új Bolgár magánegyetem, 1991-ben alapították. Nemzetközi megítélése a bolgár felsőfokú tanintézmények közül a legjobb. Nemzetközi konzultatív tanácsuk magyar tagja, valamint nyelvészeti és irodalmi folyóiratuk szerkesztőbizottsági tagja voltam. 19 esztendő telt el az előző díszdoktorságom óta. Közben még többet tettem le az asztalra, annak ellenére, hogy 2009 után, amikor tíz év után nyugdíjasként hazatértem Szófiából, a Napkút Kiadó és a Napút folyóirat, a velük való munkálkodás magához láncolt, és bolgaristaságom háttérbe szorult. A folyóirat elszenderülésével most térek majd vissza hozzá. (A kiadót már 2016-ban átadtam a fiamnak.)
Nyilvánvalónak tűnik számomra, hogy Plamen Dojnov terjeszthetett elő a díszdoktori címre, hiszen évtizedek óta ő követi leginkább figyelemmel a munkásságomat, és hetvenedik születésnapom alkalmából a szófiai ünneplésre ő szerkesztett tisztelgő kötetet. Sok szép közös irodalmi és tudományos projektumot hoztunk tető alá, és sok minden köti Magyarországhoz, műveinek fogadtatása pedig tiszteletre méltó nálunk. De ha nincs mögöttem közel öt évtized megannyi eredménye, nem szavaznak az előterjesztésre 39-en egyhangúan igennel. Az ünnepi egy óra a pandémia miatt kis körben, meghitten, de ünnepélyesen telt az egyetem képtárában, kollégák és a magyar intézet drága munkatársai körében. A nagykövet asszony is megtisztelte az eseményt a jelenlétével.
Menet közben szó esett az Európa Kiadóról, ottani munkájáról is.
Sokszálú bolgarista tevékenységemen végigvonul az irodalom-, a könyvközpontúság. Erről más alkalommal hosszabban is jó lenne beszélni, hiszen alapörömömről és szép eredményekről van szó. Sok ezer oldal prózafordítás, még több sor versátültetés. Alkotás cellamagányban. Antológiák, összeállítások, könyvek kiadása. Az Európa Kiadóban éppen nem az alkotói elkülönülés, hanem a temérdek olvasás. 1980-tól 1990-ig a bolgár irodalom kiadásáért felelős teljes jogú külső szerkesztő voltam náluk. A szerkesztő szenvedi végig a kinti írószövetség esztendőnkénti húszas ajánlólistáját, az ajánlott művek közül egyet sem fogad el, helyettük a nem ajnározott műveket olvassa, és azok közül választ. Egy-egy bolgár szerző így jelenhetett meg először nálunk a szocialista táborban. Ehhez Domokos János igazgatói pártfogolása kellett. A tíz év alatt négy műfordítói nívódíjat kaptam. Irodalom, könyvek – mennyi lehetőség Szófiában is: ott vagy száz könyv megjelenéséhez járult hozzá intézeti támogatás. És közben Szondi György, „a bolgár költő” két kötetkét alkotott. Továbbá kétszáz szócikk vagy kiegészítés fűződik a nevemhez bolgár szerzőkről a magyar Világirodalmi Lexikonba. És négyszáz cikket írtam Bulgáriában.
Milyen tervei vannak?
Szép számmal vannak félbe-szerbe hagyott, húsz éve befejezetlen kézirataim, ezek között magyar és bolgár is verseskötet is akad. Meg egy vegyes gyűjtemény, amelyet elkezdtem összeállítani, de megrekedtem vele. Hunbolg a címe, ami jelzi, hogy bolgarista tevékenységem mellett, bár nem akkora súllyal, odakint végzett hungarológusi munkám is létezik. A kötet voltaképp az évtizedek alatt született írások válogatott gyűjteménye, amelyeket sok összekötő emlékezés és friss gondolatetűdök kötnek össze. A „székfoglaló” beszédemhez hasonlóan mozaikos a szerkezete; nyelvészeti és irodalomelemző elemek mellett költői munkák és nonszenszek is vannak köztük. Továbbá interjúk, kritikák, dokumentumok, fotók, hosszabb tanulmányok részletei. Magyarul és bolgárul egyaránt el kellene készülnie, nem teljesen ugyanazzal a tartalommal. Múltbéli közléseim erős java bolgárul született. Hívogatnak régóta, várják, kiadnák. Aztán, mivel némileg ismert voltam fotósként is, már régóta tervben van egy olyan album, amelyben a természetfotóim mellett bolgár költők versei szerepelnének (tőlük az ötlet). Ezeket le is fordítanám.
Már Tarnovóban ki akarták adni a nyelvészeti értekezésem, most az Új Bolgár Egyetem vállalkozik rá – ezért végre elvégzem rajta a végső munkálatokat. Az igeszótár vagy a magyar és a bolgár irodalom 1945 utáni időszakának összevető elemzését tartalmazó nagy tanulmány már csak hiú ábránd marad (közel száz oldal anno megjelent belőle). De egy életútinterjúra még vállalkoznék.
Teleki Bálint
Nyitókép: Facebook/Kállay Kotász Zoltán
