Félig üres, félig tele - Győri Balett

A Markó Iván által alapított, és (a közelmúltban újraválasztott) Kiss János által vezetett társulat fontos dátumhoz érkezett, harminc éves lett. Az egykor világszínvonalú, kultikus jelentőségű, legendás társulat mindmáig táplálkozik a régi dicsőségből, de saját, markáns hangú koreográfusát már régóta nem leli, viszont neves vendégkoreográfusok hosszú sorát állította csatasorba az évek során, több-kevesebb sikerrel.

Meglepő élmény viszont, hogy fiatal kortárs koreográfusokkal beszélgetve mindmáig gyakran hangzik el a legváratlanabb helyekről, hogy Markó Iván volt az első, meghatározó mester életükben.

Az ünnepi est lehetne talán kicsit frissebb, hiszen mindkét koreográfia évekkel ezelőtt készült. A Petruska egy tizennégy évvel ezelőtti darab felújítása, melynek Dmitrij Simkin volt az egyedüli alkotója, jelen darab pedig Dmitrij Simkin és James Sutherland munkája. A koreográfia egy meglehetősen didaktikus társadalmi szatíra a kommunizmusról, hatalmas vörös csillaggal, gigantikus sarló és kalapács installációval, hiperaktívan gimnasztikázó úttörőkkel, füles sapkás, rabruhás guláglakókkal, felhúzódó vasfüggönnyel, széteső Sztálin-szoborral.  A farsangi mulatság helyett most egy úttörőtábor nyüzsög a színen, Petruska a rendszer hétköznapi áldozatát van hivatva megszemélyesíteni, - a friss Harangozó-díjas Sebestyén Bálint előadásában -, míg a bűvész - a szintén Harangozó-díjas Pátkai Balázs - aki kedvére packázik vele, egy egyenruhás alak, a kommunista rezsim hatalmi embere. Ez tipikusan az a koreográfia, mely olyan turnékon lehet érdekes, ahol Kelet-Európa történelme még mindig szokatlan egzotikumnak számít. Nem különösebben ízléses darab, amihez hozzájárul, hogy fülsértő, ahogy recsegő induló keretezi Sztravinszkij zenéjét, nem szerencsés a tisztelgésből indítani a mozgást, (mert úgy hat majd, mint megannyi megvadult közlekedési rendőr légszeletelése), bizarr a darabban szereplő pincérnőruhás lányok felbukkanása, ahogy macskamód törleszkednek az egyenruháshoz, és sorolhatnám tovább, de felesleges, annyira igazságtalan az olyan helyzet, amikor a táncosok munkája semmivé lesz egy kevéssé sikerült koreográfia miatt. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek jó pillanatok, Pátkai Balázs és Sebestyén Bálint kettőse például beszédes, ahogy a pártvezér a mézesmadzag és korbács-technikát használva félemlíti meg a közembert.

Bár nem lett volna rossz egy premier, de mégis jó döntés, hogy Kun Attila darabjával ünnepel a társulat, mert ez egy enigmatikus, fontos munkája az együttesnek. A Győri Balett a legendás múlt és a nehezen megszülető jövő közé huppanva az utóbbi években hullámzó teljesítményt nyújtott, de Gustavo Ramirez Sansano Gaudíja és Kun Attila Tavaszi áldozata feltétlenül az erős, büszkén vállalható munkák közé tartozik.

Kun Attila Tavaszi áldozatát azért kedvelem nagyon, mert tisztán megmutatja a tömeg szokásos kirekesztési mechanizmusait, bűnbakképző eljárását, anélkül, hogy bármiféle rituális áldozathozatalról értekezne, mely ma meglehetősen anakronisztikusnak hatna. Csak a nyers váza maradt így meg a szerzőjére botrányt és dicsőséget hozó eredetinek, de ez mégis igazabb verzió, mint az, amelyik túlmisztifikálja és ezáltal elfedi, hogyan hajszol halálba egy ártatlan lényt a közösség. (Különben akinek van kedve egy kis időutazáshoz, az nézze meg a Coco Chanel és Igor Stravinsky című filmet, melynek egyetlen erőssége az Orosz Balett hisztériába fulladó, párizsi ősbemutatójának művészi rekonstruálása.) A minimalista díszlet miatt szinte kopár színpadot több pár és egy magányos fiatal nő - a kislányosan törékeny Horváth M. Lilla - veszi birtokba, aki rendre kimarad a közös mozgásokból és szisztematikusan a perifériára szorul, (csak egy férfi mutat érdeklődést iránta, de ő is csak kizárólag a közösség háta mögött). A színpad gyakran sötétbe borul, úgy rohan át rajta dübörögve a tömeg, máskor meg statikus minden, egyszerűen törökülésben ülnek a táncosok. Vagy üres az egész tér, vagy egy dühödt csomóba ragad össze minden test. Amikor a párok "szentesítik" kapcsolatukat, és agyaggal jelölik meg egymást, elkezdődik a boszorkányüldözés. Egyre szorosabb gyűrűt vonnak a magányos nő köré, majd összezárják a kört, és szinte rátelepszenek az áldozatra, aki hiába próbál menekülni. Megkezdődik a hajsza, a férfiak - köztük a lány szerelme is - aktívan asszisztálnak a kínzáshoz, de az üldözés oroszlánrészét a nők végzik, az úgymond tisztességes nők, akik szinte inkvizítori kegyetlenséggel tépik szét a lányt. Majd félrefordul mindenki, mintha mi sem történt volna, és elszelelnek, csak egy véres rongyokba burkolt test marad utánuk. Ez az előadás sokkal meggyőzőbb az előzőnél, megrendítő az a tisztánlátás, emberismeret és illúziótlanság, ami árad belőle, és a társulatnak is komolyabb, méltóbb feladatokkal szolgál.