Négyévnyi gyerekkihordásnak nevezi, és 15 évvel a Müpa megnyitása után most a Nemzeti Táncszínházat is portfóliója top épületének tartja Zoboki Gábor építész. Soha nem tudja elengedni a műveit, szakmáját épp annyira tartja művészetnek, mint iparágnak. Az általa megálmodott, vadonatúj teátrum a hétvégén óriási érdeklődés közepette, a politikai elit részvételével nyitotta meg kapuit. A tánc új otthonra talált Magyarországon.
Feltételezem, hogy a tánchoz hasonlóan az építészetben is kell egy szikra, egy művészi alapgondolat az alkotáshoz, nem?
A kérdés azért zseniális, mert értenünk kell, hogy az építész nem a matériák világából jön, hanem a szellemvilágból. Először egy szellemi folyamat zajlik, és utána, mint egy koreográfiánál, a lépéseket is ki kell találni. Hogy ki mikor jön be, milyen fényben van a táncos - ezek már a következő lépések.
Mi ugyanígy mozgunk a művészetnek a humánuma és a reáliái között. A kérdés azért nemes, mert a legnehezebb a tánc szimbólumrendszerét megtalálni és átírni az építészet nyelvére. Itt két dologról kell beszélnünk: egyrészt van egy hallatlan gazdag folklórkincsünk, másrészt vannak zseniális kortárs alkotóink.
A Nemzeti Táncszínház ennek a két tájnak az összetalálkozása. Észak és dél, mely az egyenlítőnél, valahol középen összekapcsolódik. Kellett valami olyan szimbolikus erőt az előcsarnokba beleplántálni, ami mindenkit első pillanatban a tánchoz fog kötni. Mikor itt az előcsarnok hatalmas legyezőjét nézzük, ez nem egy l'art pour l'art akció. Meggyőződésem, hogy egy táncos hölgy szoknyájának a fellibbenését látjuk. Benne van a dinamika, az atektonika.
Nem érezzük gravitációt, 1500 tonna lóg a fejünk fölött, ahol 120 ember ül egy csomó táncossal egy teremben. A tartószerkezetet úgy vittük ki oldalra, hogy lényegében a függő stúdiószínház alatt egy újabb színházat tudtunk létrehozni. A "nagy ötlet" nem egy perc szüleménye
És van még egy szempont. Egy ilyen ház nem húsz, hanem száz-százötven évre épül. Időtlen motívumrendszert kell megfogni. Kétségtelen, hogy kevés olyan épületehetőség adódik egy építész pályája során, ahol ezt a szimbolikus erőt használhatja, hiszen a feladataink nagy része alkalmazott művészt kíván. Irodaház, lakóház, ipari épület. Itt valóban volt egy szabadság és egy fantasztikus háttér, mert a Nemzeti Táncszínház létező, működő, virulens, virtuóz szervezet.
Kik segítették a munkájában?
Különösen Ertl Péter, a Nemzeti Táncszínház igazgatója, aki mérnökké vált ez alatt a pár év alatt. A colos deszkáról ma már úgy beszél, mint én a széki legényesről. Itt két világ találkozik, és hogy ezt jól meg is lehessen csinálni, ahhoz jó társak kellenek. Egy építész csapat akkor jó, ha a földhöz kötődő konstruktőri szellemiségek és "10 centivel a föld fölött lebegő", az ideák világát kereső álmodó karakterek egyszerre vannak jelen benne.
Ennél a háznál ez sikeresen létrejött. Egyfajta alkati dolog is szerepet játszott, mert egyrészt én szeretem a gazdag alkotói közösséget, másrészt erre a feladatra két zseniális kolléga, Orlovits Balász és Lente András voltak a vezető építész társaim.
Meséljen kicsit az épületről, mi található benne?
A ház szíve a nagyterem. Az alapja lényegében egy sík padló, bárhol lehet rajta táncolni. Ezen van egy könnyen mozdítható, pár óra alatt összecsukható, ültetett lépcsős nézőtér, ami bármilyen irányban kifordítható, szögekbe állítható, laposabbra hangolható, kényelmes, modern székekkel.
Itt bármely, az intézmény palettáján szereplő táncprodukciót be tudnak mutatni. Ez egy 368 fős, nagyszínházi tér, világítási karzatokkal, színháztechnológiával, jó akusztikával és egy nagy színpadtérrel, ahol a hátsó színpad nemcsak az öltözéshez, de a vetítéshez is létkérdés. Emögött és körben találhatók a kiszolgáló egységek.
A táncszínház próbál, üzemel, gyerekprogramjai vannak, filmvetítések, előadások, százas nagyságrendű munkatárs csapatnak kell munkaterepet adnunk. Fej-tor-potrohot nézve a fejét hagytam legutoljára: tulajdonképpen ez az előcsarnok. Volt egy iparépület, amelyre egy 21. századi építészeti válasz jött: a hatalmas előcsarnok, aminek gyönyörű nyitott üveg homlokzata a parkra néz, efölött lebeg ebben a hatalmas szoknyában egy százhúsz fős kísérleti stúdiószínház.
Azokra a fiatal alkotókra gondoltunk, akiknek a nézőközönsége talán még nem olyan jelentős létszámú, de amit a táncművészet nyelvén el akarnak mondani, arra lehetőségük adódjon az itteni, nagyon gazdag technológiai háttérrel. Az előcsarnoki tér fele akciótér, a padozat színházként, a lépcső nézőtérként is használható. Itt a legkülönbözőbb műfajoknak szeretnénk befogadóteret adni.
Elégedett a végeredménnyel?
Mondják, hogy elkészülte után az építész megszabadul a művétől, de ez nem így van. Az ember ilyenkor izgul, takarít, kiviteti a szobanövényt, ami nem tetszik, panaszkodik, hogy nem csiszolták vissza a dilatációt a parkettán. Van bennünk egy sor elvárás. Sok művészeti ágban, így az építészetben is elengedhetetlen a spontaneitás, de mi minden ötlet után még százszor visszamegyünk ugyanahhoz a problémához.
Az elmúlt négy év tele volt gondolatokkal, és mikor az ember egy ilyen házba belép, megérzi a gondolatsűrűséget. Ha egy épület jól végiggondolt, akkor a látogató máshogy viselkedik benne. Mások a rezgések, más az egésznek a hangulata. Ennek nyilván van egy kicsit túlmagyarázott spirituális jelentősége, de az anyaghasználat, a tér intimitása, az akusztikája mind-mind szükséges ahhoz, hogy mi, emberek, akik a természetből bejöttünk, az épített környezetben is jól érezzük magunkat.
Itt tűzoltók szívén, ütőerén áthatolva tudtuk elérni azt, hogy nagy terekben is natúr faanyagot alkalmazhassunk, ami a mi folklór kultúránkban kötelezvény. Az is fontos volt, hogy ne legyen bonyolult a ház, ne legyen benne túl sok részlet, ne legyen drága, és ezzel mind-mind meg kellett küzdeni. Pazarlás nélkül értük el, hogy ha belépsz, úgy érzed, hazajössz.
