Elég nagy rajongója vagyok a dokumentumfilmeknek, szinte bármikor van kedvem esti programként megnézni egyet, annak ellenére is, hogy olykor az motoszkál bennem, a film készítői most bizony meg akarják mondani nekem, hogy mit érezzek, mit gondoljak, kivel szimpatizáljak és kivel ne. Félreértés ne essék, nem mindig fordul ez elő, meg aztán sosem csináltam még dokumentumfilmet, nem akarok pálcát törni senki felett, biztos, hogy sokszor nehéz távolságot tartani a filmek alanyaitól. Ami miatt erre kitértem most, az az, hogy a Dívák esetében semmi ilyesmi nem motoszkált bennem. A kezdő képsoroknál még csak kíváncsiság volt bennem, ahogy neveket társítottam a szereplők arcához. Érdekelt, hogy miként tekintek majd a lányokra, a három szóban forgó dívára a film során, de viszonylag hamar megpecsételődött a sorsom: talán húsz perc is alig telt el, amikor már azt éreztem, hogy kapcsolódtam hozzájuk, és nemcsak egyszerűen szimpatikusak, de szeretem is őket.
A Dívák szinopszisa így szól: „A filmben a fiatal rendező diplomafilmjéhez keres témát, amikor rátalál egy különleges gimnáziumra, ahol kallódó tinédzsereket készítenek fel az érettségire. Itt találkozik Szanival, Tinával és Emesével, a suli díváival. Máté hamar felismeri, hogy egy fiatal srác számára komoly kihívásokat tartogat, ha egy kamerával a kezében közel szeretne kerülni három húszéves lányhoz. Minél többet tud meg róluk, annál több kérdés fogalmazódik meg benne.”
Viszonylag sűrű történetbe csöppenünk már az elején. Szani, Tina és Emese a Belvárosi Tanoda diákjai, egy olyan iskoláé, ahol olyan fiatalok tanulhatnak és szerezhetnek érettségit, akiknek az állami oktatásban – ilyen-olyan okoknál fogva – ez nem sikerült. Már itt „vitába szállnék” a szinopszisban megfogalmazottakkal: számomra semmiképp nem a kallódó jelző igaz a szereplőkre. Ha végignézünk a filmben látható fiatalokon, a legkülönbözőbb egyéniségek sorakoznak fel előttünk, és pontosan igaz ez a három lányra is.
Mindhárman merőben más, de annál autentikusabb és különlegesebb karakterek,
akiket persze foglalkoztatnak az átlagos húszéves lányok problémái is, mint a smink és frizura, de már az első képkockák után kevéssel – ahol a lányok esti szépségápolási rutinjába nyerhetünk betekintést – felsejlik az, hogy ennél sokkal, de sokkal többről szól majd ez a film. A Dívák dívái érettségizni szeretnének, és az ehhez vezető úton van szerencsénk követni őket valamelyest, miközben kicsit megismerhetjük a mindennapjaikat és őket magukat is. A rendező sorra rombolja le az összes előítéletet, ami akár csak egy pillanatra is megfogalmazódott bennünk, és ezt nem is direkt módon teszi.
A filmben Kőrösi Máté narrálásával ismerjük meg az alaphelyzetet, és ő az, aki olykor csak szavakkal, később animált önmagával, aztán teljes valójában is megjelenik. Ezek a részek olykor kissé talán didaktikusak, de ez számomra egyáltalán nem volt zavaró. Ugyanis a film nemcsak a lányokról szól: felnövéstörténet ez a rendezőnek is, aki egy ponton meg is jegyzi, hogy Szani, Tina és Emese rendkívüli segítségére voltak ebben. Személyes történetei, kudarcai is megjelennek, és ezzel nemcsak azt erősítette bennem, hogy sok közös van benne és a lányokban, hanem azt is, hogy tulajdonképpen én sem vagyok annyira különböző. Amíg ő közelebb kerül alanyaihoz, szépen és feltűnésmentesen a nézőkhöz is becsempészi őket, mígnem azon kapom magam, hogy én is egy szobában ülök a lányokkal, és onnan hallgatom, figyelem őket.
Egészen különleges film, nem is igazán tudom, hogy láttam-e már hasonlót, és mindezt nem úgy éri el, hogy meghökkentő, újszerű eszközöket használna. Kifejezetten erős része, amikor a rendező arra kéri alanyait, hogy minden nap készítsenek neki egy videót magukról. Itt kezdenek el felcsillanni a személyiségjegyek, itt ismerjük meg egyre jobban a saját magukkal való viszonyukat, és itt kezdi el érezni az ember, hogy ezek a lányok valamilyen megfoghatatlan tudás birtokában vannak. Persze sminkelnek, cigiznek, sztorizgatnak, nevetgélnek és néha előre eltervezik, milyen színű lesz a következő manikűr, de küzdenek, hajtanak és dolgoznak, mindezt úgy, hogy elég súlyos családi és társadalmi drámákat cipelnek a hátukon. És még csak húszévesek.
Tina a szülei viharos válását szenvedte meg (olykor napokra is egyedül maradtak testvéreivel), Emese viszonylag korán ismerte meg a függőség veszélyeit és mindennapos szorongással küzd, Szani nem ismeri az apját, az édesanyja pedig szintén nehéz körülmények között nőtt fel, és öngyilkos hajlamú. Mindhárman dolgoznak, Tina egy moziban, Emese egy lakáskocsmában, Szani egy karaoke bárban, akár zsinórban öt napot is egy héten, hogy fizetni tudja az albérletet, ahol egyedül él. A személyes történeteikről és céljaikról azért nem akarok elárulni többet, mert
őszintén azt gondolom, hogy ezt a filmet mindenkinek érdemes megnéznie.
És nem csak a szégyennel vegyített, mégis jóleső érzésért, amit az előítéletek leomlása okoz, miközben kirajzolódik előttünk ez a három végtelenül különleges, szerethető húszéves, akik mégis felnőttebbek sok szempontból, mint mi. Nálam legalábbis mindenképpen. A Dívák ugyanis nemcsak elgondolkodtat, nemcsak tanít, de vicces is.
A lányoknak a kitartásuk és az erős személyiségük mellett humoruk is van, mégpedig nagyon jó. Egymást váltják a vicces és a drámai pillanatok, pár percen belül nevetünk a dívákon és rántanak be minket valódi mélységekbe. Elképesztően intim az egész alkotás, a lányok megismerése közben rengeteget tanulunk tőlük önértékelésről, (ön)elfogadásról, a közoktatás ténylegesen létező hiányairól – a film egyik fontos mondata Szanié, aki rávilágít, hogy az iskolában azt is megtaníthatnák a fiataloknak, hogy hogyan kell kitölteni a csekket, hiszen normális esetben ezt a szülő is megteheti, na de mit tegyen az, aki mellett nincsen? És egyszerűen arról is tanulunk, hogy mindig hajtani kell a céljainkért, akkor is, ha mások nem hisznek bennünk.
Magát az érettségit én el is felejtettem olykor, egyszerűen csak csodáltam őket minden hibájukkal együtt, és a film végén azt éreztem, hogy ezt még jó sokáig tudtam volna nézni. Csak remélni merem, hogy jó dolgok történnek velük, igazán megérdemlik. Talán csak ebbe tudnék első körben „belekötni”: nem kaptam eleget a lányokból, pedig érzem, hogy még bőven lenne tőlük mit tanulnom.
