Pénteki kultúrrandi Kőrösi Máté dokumentumfilm-rendezővel

Mesélj egy kicsit a kezdetekről! Hány évesen, hogyan szerettél bele a filmművészetbe?

Nem tudom, mi számít későinek, de úgy érzem, viszonylag későn kezdtem. Az Eötvös Gimnáziumban nagyon aktív filmes élet volt, saját filmfesztivállal, de engem ebben az időben még sokkal jobban érdekelt a kézilabdázás – Solymáron az NB II-ben voltam jobbszélső. Aztán felvettek az ELTE szabadbölcsészeti szakára, ahol felvettem filmes órákat is. Már film szakirányosként, húszévesen fogtam először kamerát a kezemben, és egy mini-dv kazettás kamerára leforgattam az első filmemet. Megtetszett az egész folyamat, minden apró kis részlete, de itt még nem dőlt el semmi. A második filmem rántott be végleg a filmezésbe. Egy Ottlik-kisfilmpályázatra csináltam Dömdödöm címmel egy filmet, amivel megnyertem a fődíjat. A sport miatt bennem maradt versenyszellem és az örökös megfelelési kényszerem miatt elég jólesett a lelkemnek ez az elismerés, így a folytatás mellett döntöttem.

Mennyiben predesztinálta a karriered az, hogy édesapád, Kőrösi András színművész?

Egyrészről szerencsés vagyok, mert amikor szünetekben és ünnepekkor apukáméknál voltam Kaposváron, belecsöppenhettem az ottani színház sokadik aranykorába. Egész kiskoromtól kezdve szinte mindent megnéztem, amiben apa játszott. Imádtam a színházat, de legjobban talán azt szerettem, hogy angyali arcú kisfiúként rengeteg figyelmet kaptam a színésznőktől. Nagyon traumatikus volt, hogy ahogy kamaszodtam, csökkent ez a figyelem, és a helyemet a kisebb tesóim vették át.

Szóval a színházi közeg belém épült, de sokáig nem szerettem volna ebbe az irányba sodródni. Aztán a dráma érettségin olyan jól sikerült a versmondásom, hogy azt éreztem, nekem is ez az utam, színész akarok lenni. Hiányosan felkészültem, és egy gitárral a kezemben elindultam felvételizni. Simán kizúgtam az első rostán. Még mindig szégyenkezve mosolygok, amikor eszembe jut, milyen komolyan vettem magam, miközben az Egyszer egy királyfit énekeltem hamisan, és közben rosszul gitároztam alá.

Miért épp a dokumentumfilmezést választottad végül? Miben emelkedik ki számodra ez a műfaj?

Pár év fikciós filmezés után lett annyi bátorságom, hogy jelentkeztem az SZFE 6×6-os képzésére filmrendezőnek. Az utolsó 12-ből végül kiestem, ami után bánatosan indultam el egy dán kis szigetre, Samsore, hogy nyáron eperszedéssel keressek pénzt. Itt találkoztam sok év után harmincpár éves nagybátyáimmal, akik akkor már sok éve Pécsett csináltak egy független színházi társulatot, és elképesztő izgalmas projektjeik voltak, például a helyi börtönben csináltak előadást elítélt fiatalokkal. Emlékszem, egyik nap az idősebbik nagybátyámmal, Márkkal szedtük az epret, ő mesélt a projektjeiről, aztán visszakérdezett, hogy én mit csinálok. Azt éreztem, hogy most erre nem kezdhetek el mesélni arról, hogy nemrég hogyan próbáltuk kitalálni egy kisfilmemnél, hogy hogyan repüljön fel a kiöregedett szuperhős a búzamezőkről. Akkor jöttem rá, hogy én valami mást akarok, valami olyat, aminek igazán van értelme. Innentől kezdve fokozatosan tolódtam a dokumentumfilm-készítés irányába, és egy évvel később felvettek Almási Tamás és Kékesi Attila dokufilmes osztályába, a DOKMA-ba.

Nekem az a legkülönlegesebb a dokumentumfilmezésben, hogy tétje van.

Hogy nemcsak egy művészeti alkotást vagy egy szórakoztató terméket hozol létre, hanem a készítési folyamat közben valós emberekkel valós problémákat próbálsz megoldani. Ha nem vagy őszinte, egy pillanat alatt lebuksz. Vagy már a filmezett szereplőid előtt, de legkésőbb akkor, amikor elkészül a film. Hihetetlenül őszinte műfaj a dokufilm.

Az első saját rendezésű filmed kapásból az HBO-n debütál majd. Mesélj erről kicsit! Honnan jött a téma ötlete?

Hogy honnan jött az ötlet, az kiderül majd a filmből, mert ilyen-olyan módon az én történetem is része a cselekménynek. Röviden talán annyi, hogy a diplomázáshoz filmet kellett csinálni, nekem meg bebukott a három hónapja fejlesztgetett témám, és ott voltam, hogy már mindenki forgat, én meg elképzelni sem tudom, hogy miről csináljak filmet. Aztán Gelléri Pál barátommal – aki dramaturgként azt a bizonyos bebukott filmtervemet is végigkövette – egy beszélgetés során rájöttünk, hogy mindig „nagy” és „fontos” témákat keresünk, és jó lenne inkább valami egyszerűt csinálni, olyat, ami őszintén érdekel minket. Arra jutottunk, hogy keresünk egy érettségiző fiatalt, és próbáljuk megragadni az érettségi utáni első nyár szépséges káoszát. Aztán keresgélés közben véletlenül rátaláltam egy különleges iskolára, ahol problémásabb fiataloknak segítenek leérettségizni. Itt végül nem is egy, hanem mindjárt három szereplőt találtam, három, érettségi előtt álló, húszéves lányt. Így kezdtem el forgatni végre a diplomafilmemet, Dívák címmel.

Amikor befejeztem a forgatást, volt egy megérzésem, hogy ebből akár egész estés film is lehet, de sokáig nem hittem el, hogy ez a téma bárkit is érdekelhet. Aztán a trailerrel jelentkeztem egy budapesti pitch-fórumra, a Dunadockra, ahol prezentálhattam a filmet, és hihetetlen pozitív visszajelzéseket kaptam. Ezt aztán további nemzetközi workshopok és pitchfórumok követték, végül pedig az HBO-nál úgy döntöttek, hogy finanszírozzák a film befejezését. Még most is fura felfogni, hogy a bebukott diplomatéma utáni szorongásból végül ez lett.

Mi volt a legnagyobb kihívás a munkában?

Fokozatosan megtalálni azt az őszinte kapcsolatot a lányokkal, amiben van értelme megcsinálni ezt a filmet. Végül aztán ez is lett a fő szervezőeleme a filmnek: 28 éves filmrendező fiúként belecsöppenek ennek a három lánynak az életébe, megpróbálunk ezzel a helyzettel kezdeni valamit. Nagyon sokat tanultunk egymástól.

Az elmúlt években a Tünet Együttes számára is forgattál, illetve A gyilkosok emlékművében is közreműködtél. Mi kell ahhoz, hogy egy téma felkeltse az érdeklődésed?

Szabadúszó filmesként szerencsére rengeteg izgalmas projektben vettem részt az elmúlt években. Ilyenek azok is, amiket felsoroltál. Ezekben általában alkalmazottként működöm, de néha mélyebben belekerülök az alkotói folyamatba. A gyilkosok emlékművében például csak pár alkalommal segítettem operatőrként, mégis annyi gratuláló üzenetet kaptam, mint még soha előtte. Írtam is Ács Daninak egyből, hogy ezek szerint tényleg nagyon jól sikerült a film, mert olyan távoli ismerősök írnak nekem miatta, akikkel tizenéve nem beszéltem. Szóval ezek a projektek általában megtalálnak engem, amiért nagyon hálás vagyok.

Hogy én honnan merítek inspirációt, azt nagyon jó lenne tudni, mert akkor könnyebben kezdenék neki a következő saját filmemnek. De ha mondanom kell valamit, a körülöttem lévő inspiráló és tehetséges embereket említeném. Meg amikor sikerül végre, akkor a lelassulásból, befelé figyelésből és ezek legfőbb segítőjéből, a meditációból.

Szerinted mitől lesz igazán jó egy dokumentumfilm?

Számomra a hitelesség a legfontosabb nézőként. A kortárs dokufilmek sokszor nagyon „filmesek” akarnak lenni, és ennek oltárán akár a hitelességet is feláldozzák. Nekem nagyon fontos, hogy átélhessem azt a valóságot, amiről, amiben a film készült, mert akkor tudom azt a hátborzongató katarzist megélni, amit csak a dokumentumfilm tud okozni.

Kit tartasz példaértékűnek a szakmában?

Almási Tamás osztályfőnököm és mesterem számomra a nagybetűs dokumentumfilmes. Az ő gondolatai, filmjei és személyisége elképesztő hatással voltak rám és a többi diákjára. Ő ír arról a doktorija végén – bár pontosan idézni valószínűleg nem tudom –, hogy sokan kérdezik tőle, miért a dokumentumfilmezést választotta, holott azzal rosszabbul lehet keresni meg a presztízse is kisebb, és ő mindig csak azt válaszolja, hogy

ha nem dokumentumfilmes lett volna, akkor soha nem élhetett volna végig ennyi életet.

Valami ilyesmiért csinálom ezt én is.

Min dolgozol jelenleg, mi tölti ki most a mindennapjaidat?

Jelenleg főleg szabadúszó munkákat csinálok, most a Tünet Együttesnek készítek egy rövid dokumentumfilmet. Ezenkívül szeptemberben kötelességünknek éreztük (sok más SZFE-s filmessel együtt), hogy dokumentáljuk az egyetem körül zajló kétségbeejtő eseményeket és az emiatt kialakuló egyetemfoglalást, ami életem egyik legmeghatározóbb élménye volt. Az eközben készült elképesztő mennyiségű anyag vágásába most kezdünk bele, és a tervek szerint bázisdemokratikus alapon készítünk belőle egy közösségi dokumentumfilmet.

Milyen témák vannak még a bakancslistádon, amiket mindenképp szeretnél majd megfilmesíteni a karriered során?

A legfőbb, hogy egyszer majd visszamenjek a kis dán szigetre, Samsore, de eperszedés helyett már egy kamerával a kezemben, hogy forgassak az ottani közösségekről egy filmet.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi