„Annak ellenére, hogy manapság elengedhetetlen, nem fektetek hangsúlyt arra, hogy pozicionáljam magamat a filmiparban, inkább a szívem után megyek, és olyan történeteket mutatok be, melyekkel változtatni lehet az emberek látásmódján.” Ádámnak ez a negyedik dokumentumfilmje, és lassan nyilvánvalóvá válik, hogy a témáiban – legyenek azok bármilyen nehezek – a pozitív szálak inspirálják. Azt meséli, hogy a Mélypont érzés ott folytatódik, ahol a Toxikoma véget ér, vagyis nem a szerhasználat folyamatának erős vizualitásával hökkenti meg a nézőket, hanem a felépülés őszinte pillanataival. „Ha a Trainspottingra, a ’90-es évek kultfilmjére gondolunk, ebben is azt mutatják meg, mit okoz a drogozás, hogyan jön le róla az ember, milyen traumatikus, amikor a hányásában fetreng. A mi szereplőink viszont nem színészek, a korábbi szerhasználataik során készült felvételeket ezért sem akartuk megmutatni. A droghasználókról általában az a bizonyos kép él az emberekben, hogy fekszenek a Blahán és szúrják magukat. Mi pont ezt akartuk árnyalni. Az foglalkoztatott, hogy sok szerfüggőn észre sem lehet venni, hogy az. Persze vizuálisan ez nem annyira szexi, mert dramatikusabb úgy látni valakit, aki éppen a szétesés határán van.”
A fiatal rendező szerint az önmagunkon való lelki munka, a terápia, az érintettekkel való közös gyűlésekre járás és egy segítőnek bizalmat szavazni a legfontosabb utak a felépüléshez. Számos filmben az „évekkel később” felirattal átugorják a drogletétel és a normális életbe való visszatérés közötti időszakot, pedig Ádám úgy gondolja, ezt iszonyú fontos megmutatni, mert éppen ez mond az embereknek a legtöbbet. Azt, hogy a drogok rosszak, tudjuk. A film arra keresi a választ, miért élnek velük mégis annyian, honnan ered a szerfüggés gyökere. Nyilván millió válasz lehetséges, ám egyvalami közös bennük: mind lelki utakra visznek. A Megálló Csoport Alapítványnál nemcsak ezekre vezetik rá a betegeket, hanem abban is segítő kezet nyújtanak nekik, hogy a szerhasználat felfüggesztése mellett megtanulják és gyakorolják az önterápiát. A Mélypont érzés két főszereplője: Boróka és Szilveszter ennek az útját járta be a kamerák előtt.
Boróka számára biztonságos volt a forgatás, nem adódtak kellemetlen helyzetek, ám történtek olyasmik, amiket a kamera jelenléte hozott ki. „Az, amit Szilveszter vagy én átéltem, nem egyszeri eset. Magyarországon kiemelkedően magas az alkoholizmusban szenvedők száma, szóval könnyen kiszámolható, hogy az ilyen családokban felnövekvő gyerekek száma sem alacsony. És ugyanez a helyzet a drogokkal is. Én is hasonló háttérből jövök, és az segítette a felépülésemet, hogy volt egy hely, a Megálló, ahol tudtam erről beszélni. Társadalmi paradigmaváltásra lenne szükség ezen a téren, és azt remélem, hogy ha csak egyetlen embert is sikerül a filmnek kimozdítani a függőségről való hallgatásból, már megérte nyilvánosan felvállalnom a terápiát és a velem történteket. Amikor kicsi voltam, annál, mint hogy valaki nem kérdez rá, mi van velem, csak az okozott nagyobb félelmet, hogy mi van, ha rákérdez. Ha észrevesz valamit rajtam, akkor el kell neki mondanom, mivel küzdök, és az egész nagy lufi, a féltett látszatvilágom kidurran: kiadom a szüleimet, és elvesznek tőlük. Ma viszont már tudom, hogy az egyetlen kiút mégis az, ha beszélünk róla. A forgatás kezdetén még nem voltam ilyen tudatos, ez a stábbal együtt töltött hónapok során fogalmazódott meg bennem; annak nyomán, hogy végigkísérték a terápiámat.”
Boróka szerhasználó családból származik, a szülei tinikoruk óta drogfüggők, emiatt sosem lehetett igazán gyerek. Az érzelmi elhanyagoláshoz agresszió, fizikai bántalmazás is társult. „Sokszor úgy mentem suliba, hogy nagyon fájt a fejem, mert anyukám előző este beleütötte a falba. Azt is rendszeresen végignéztem, ahogyan apukámmal verekedtek. Egyedül a szertorna nyújtott biztonságot, amit éveken át a legmagasabb szinten űztem.
A gimnáziumban kezdtem rendszeresen füvezni, aztán inni, majd jött az ecstasy, a kokain, a nyugtató. Éveken át így éltem, de egyszer úgy éreztem, hogy változtatnom kell. Tudtam, hogy egyedül képtelen vagyok kilépni a függőségből, ezért az egyik tanáromtól segítséget kértem. Így kerültem 2020-ban a Megálló csoporthoz, ahol a film is készült.
Most harmadéves vagyok a Testnevelési Egyetemen, és visszatértem a versenysporthoz. Kipróbáltam a streetworkout freestyle-t, ami hasonlít a szertornához, és ez nagy fordulópontot jelentett a felépülésemben. Azóta is járok terápiára, noha a sport átkeretezte a mindennapjaimat és abba az irányba mozdított el, hogy figyeljek ez egészségemre. Göröngyös út van mögöttem, és volt, hogy visszaestem, de már a sportot és az ezzel járó életmódot helyezem előnybe. A tanulmányaim befejeztével sportterápiás foglalkozásokat tervezek tartani, mert kevés az ilyen szakember, pedig nagy szükség volna rájuk. Ebben szeretnék kiteljesedni, hiteles lenni, hiszen a sport mentette meg az életemet.”
Szilveszter egyáltalán nem örült, amikor Ádám megérkezett a Megállóba, és szóba került, hogy a terápiás csoportokon kamera forog majd. Élete legnehezebb időszakát élte át, és minden sejtje tiltakozott az ellen, hogy ezt egy kívülálló végignézze. A kocka akkor fordult, amikor a szorongását legyőzte a szereplési vágya. Művészeti szakközépiskolába járt, és gyerekkori álma volt, hogy a nyilvánosság elé lépjen. Ahogy teltek a hónapok, megszerette Ádámot, és már nem amiatt aggódott, hogy film készül a terápiáról, hanem hogy kitüntetett szerephez juthat-e benne. Úgy érezte, mindent meg kell tennie ezért. Arra vágyott, hogy az egész világ megismerhesse.
„Az a másfél év, amíg Ádám filmezett bennünket, a szó szoros értelmében kilökdösött a komfortzónámból, hiszen egyáltalán nem akartam például sziklát mászni, a film kedvéért mégis megtettem. Az, hogy a természetben voltunk, kimozdított az őrület és a sötét gondolatok fogságából. Mindegy volt, hogy mi a cél: hogy jobban akartam lenni, vagy az tetszett, hogy egy film főszereplője lehetek. Nem tudtam tovább izolálni magam, kénytelen voltam terápiás társakkal együtt lenni, a gyógyulás útján haladni, és ezáltal nemcsak működő módszereket, hanem fantasztikus embereket is megismertem. A sziklamászás és a forgatás ráadásul most kezd csak igazán terápiaként hatni, ahogy itt ülök és mesélek róla. Ma már őszintén tudok válaszolni a kérdéseidre.
Nagyon sok munka van emögött. Megtanultam, hogyan legyek önazonos; hogy ne a félelmeim irányítsanak, mert akkor ismét rosszul leszek, és annak megint droghasználat lenne a vége.”
Szilveszter az egyetem idején nyúlt először drogokhoz, hogy évek óta tartó megfelelési vágyát, pszichés zavarait, a homoszexualitása miatti szorongását oldja. Magával ragadta a szerek okozta felszabadító érzés ideig-óráig tartó illúziója, és elhitette vele, hogy végre önmaga lehet, megszabadulhat a félelmeitől. A fokozatosan kialakuló fizikai és mentális függőség azonban benyújtotta a számlát.
„Sok mélypontom volt, de egyik sem sarkallt arra, hogy leálljak. Két dolog vett rá, hogy a pszichiátriával, majd a Megállóval felvegyem a kapcsolatot. Az egyik az volt, hogy a használatom utolsó évében nem volt tiszta napom, ami még beállva is megijesztett, a másik az, hogy minden cél és perspektíva megszűnt az életemben. Mind mentálisan, mind fizikailag leromlott az állapotom, állandó rohamokkal küzdöttem, megjártam a detoxikálót, és végül teljesen izoláltam magam. Ekkor kértem segítséget.
Ma már vannak céljaim, vágyaim, álmaim, és ez annak köszönhető, hogy folyamatosan foglalkozom önismerettel, imádkozom, terápiába, önsegítő csoportokba járok, és próbálok az élet nehézségeivel megküzdeni. Ez azért komoly kihívás számomra, mert a szenvedélybetegség egy életen át elkísér, és különösen a mélypontokon nagy a veszélye a visszaesésnek. De az nem mindegy, hogy ezeket az érzéseket, időszakokat hogyan kezelem. Nem egyszerű út, de a felépülés gyönyörű ajándékokat tartogat. El kell fogadni, hogy az élet nem mindig örömmel és boldogsággal teli; vannak fájdalmas részei, és az embernek sok minden érdekében eltökélten dolgoznia kell magán. Vannak hobbijaim, edzek, nyelvet tanulok, egy luxusmárka vezetői pozícióját töltöm be, és szeretném folytatni a tanulmányaimat, mert nagy álmom, hogy addiktológiai konzultáns legyek.”
Ádám rendezői munkásságára már a Menla hagyatéka című 2016-os film is ráirányította a figyelmet. Skóciában, a St. Andrews-i Egyetemen tanult filmelméletet, és arra készült, hogy játékfilmeket rendez majd, a dokumentumfilmezés egyáltalán nem érdekelte. „Az egyetemen egy ismerősöm, aki Nepálban járva átélte, milyen érdekes a szerzetesnők élete, csapatot keresett maga mellé, hogy filmet forgasson róluk. Azonnal jelentkeztem. Nem is a téma fogott meg, hanem egy markáns érzés, ami megértette velem, hogy ez az utam. Bejött. Egy nagy amerikai forgalmazó vette meg a filmet, eladta az egyik streamingcsatornának, és a magyar mozikban is bemutatták.
Ezzel indult a pályám. Megtapasztaltam, mennyit ad egy dokumentumfilm lelkileg: hogy ugyanolyan utazás a készítő, mint az alany számára. Egyszerre spirituális és fizikai kaland, amely révén mások életének hosszú távon és olyan intenzíven váltam a részévé, amit sosem gondoltam volna. Szeretnék sokat fejlődni, minél magasabb szintre kerülni, és a Mélypont érzéssel ez talán sikerülhet, mert már egy A kategóriás filmfesztiválról is különdíjjal a zsebünkben tértünk haza vele. Érdekel az etika, és a doktori suliban, ahova járok, etikai témát választottam. A forgatás során adódtak olyan szituációk, amelyekben nehéz volt filmesként jelen lenni, és megoldást találni arra, hogy a jelenlétem etikus maradjon. Ennek a problémának a hosszabb távú megoldásán is dolgozni szeretnék. Az a célom, hogy hiteles filmeket csináljak.”
