Barabás Zsófi legújabb képei tágas kiállítótérben, a Deák Erika Galéria enteriőrjében pompáznak. Kedvesen fogad, és miután körbevezet, a pályájáról kérdezem.
Művészcsaládban nőttél fel: édesapád képzőművész, egyik öcséd zenél, a másik szobrászkodik. Ezek után természetesen adódott, hogy te is valamilyen művészi hivatást válassz?
Igen. A három testvér közül én vagyok a legidősebb, tehát az utat ilyen értelemben én törtem. Édesapám a mai napig képzőművészként tevékenykedik, a zenének pedig mindig is nagyon fontos szerepe volt a családunkban. Édesanyám csellózott, az anyai nagymamám zenetanár volt, sőt édesapám is tanult zongorázni. Gyerekként számos képzőművész, zenész megfordult nálunk, számunkra teljesen normális volt, hogy ilyen közegben nőttünk fel. Ugyanakkor a szüleink sohasem erőltették, hogy mi is művészettel foglalkozzunk: normális általános iskolába jártunk.
Számomra csak annak a végén kezdett körvonalazódni, hogy grafikusnak tanulnék, akkor kezdtem el rajzszakkörbe járni. Aztán a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába mentem. Ez az irány 14 éves koromban valamilyen szinten már pályaválasztás volt, hiszen ott kiemelt óraszámban kaptam rajz- és szakoktatást. A középiskola befejezése után újra döntési helyzetbe kerültem: két irány, a tervezőgrafika és a festészet állt előttem.
Hogyan indult a pályád?
Mielőtt tervezőgrafika szakra jártam volna az egyetemen, lehetőségem nyílt egy szemesztert az angliai Cambridge-ben tölteni, ahol illusztrációt tanultam. A Képzőművészeti Egyetemen aztán különböző kiadványokat, plakátokat terveztünk. Szerencsére elég korán megadatott, hogy a budapesti Vince Kiadónak dolgozzam, könyvborítókat tervezzek Presser Gábor, Bródy János vagy éppen Schiff András kiadványaihoz, amit nagyon szerettem.
A festészettel – habár korábban már készítettem nagyobb papírmunkákat temperával – másodéves koromban kezdtem el foglalkozni: akkor festettem először olajjal, vászonra. És akkor merült fel bennem az ötlet, hogy mi lenne, ha a festő szakra is áthallgatnék. Mivel elfogadták az áthallgatási kérelmemet, ezt meg is tettem, és felvettem a pedagógia szakot is. Így a harmadik, negyedik és ötödik évben már három szakot (tervezőgrafika, festészet, pedagógia) vittem párhuzamosan. Izgalmas időszak volt.
A Magyar Képzőművészeti Egyetem tervezőgrafika, vizuális nevelés és festő szaka mellett DLA-képzésen is részt vettél, majd Tokióban is folytattál művészeti stúdiumokat. Tanulmányaid során kik gyakorolták rád a legnagyobb hatást? Van-e példaképed?
Volt is, van is. Amikor 2004-ben diplomáztam, felvételiztem Pécsre, a doktori iskolába. Előtte már volt egy kiállításom a Vadnai Galériában, amelyet Keserü Ilona festőművész nyitott meg. Nagyon szerettem volna az osztályába kerülni, hogy ő legyen a mesterem. Fel is vettek Pécsre, ahol három évig levelező tagozaton végeztem a doktori képzést, majd 2009-ben ösztöndíjjal Tokióba mentem, és az ottani művészeti egyetemen (Tokyo University of the Arts) tanultam. Festettem és utaztam is.
A Keserü Ilonával való hároméves képzésnek a legfantasztikusabb része (amellett, hogy nagyon sok diskurzust folytattunk hol Ilona pécsi vagy budapesti műtermében, hol az enyémben) az volt, hogy én is részese lehettem Színerő című kurzusának, amelyet 2007-ben ő talált ki. Ennek az a lényege, hogy a hallgatók kipróbálhatják, milyen igazán nagy méretben festeni. Ez meghatározó momentuma volt az életemnek. Kétszer öt méteres vásznakon dolgozhattunk a Zsolnay-gyár elhagyott tereiben. A kurzus a mai napig tart, később is több alkalommal részt vettem az alkalmain.
Közismert szereplője vagy a kortárs magyar képzőművészeti életnek, rendszeresen kiállítasz. Gyermekeknek szánt könyvsorozatot (Mindenki tud rajzolni) is kiadtál, és több kollaboráció is fűződik a nevedhez, például a Bomo Art csapatával vagy Tomcsányi Dóra ruhatervezővel. Honnan van időd és energiád ennyi mindennel foglalkozni?
Ahhoz, hogy ilyen sok mindennel foglalkozhassam, természetesen jól kell beosztanom az időmet. Festőművészként a napom nagy részét a műtermemben töltöm, de nagyon inspirál, ha új embereket ismerhetek meg. A Mindenki tud rajzolni című rajzos foglalkoztatókönyvet Moizer Zsuzsa festőművésszel készítettük. Zsuzsával egy évben diplomáztunk, aztán 2011-ben elkezdtünk új utakat keresni, új műfajok felé nyitni. Mivel akkoriban nem volt hasonló kreatív foglalkoztatókönyv itthon, kitaláltuk, hogy mi csinálunk egyet, aztán nyolc hónapig dolgoztunk rajta. Az első könyv 2012-ben jelent meg, majd 2013-ban kihoztuk a második és harmadik részt is. Nagy sikere lett, több nyelvre: franciára, görögre, kínaira és oroszra is lefordították.
Tomcsányi Dórinak egy évig művészettörténetet tanítottam a Fasori Evangélikus Gimnáziumban, innen az ismeretség. Belőle később divattervező lett, és egy beszélgetés alkalmával kitaláltuk, hogy mi lenne, ha kihoznánk egy olyan kollekciót, amin az általa készített ruhákon az én rajzaim jelennének meg.
Geometrikus és organikus absztrakt festményeid színesítik a kortárs magyar képzőművészet amúgy sem szürke palettáját. Ez a stílus áll hozzád a legközelebb?
Igen. 13-14 éves koromban Kandinszkij volt a kedvenc festőművészem, mindig leginkább az absztrakt festészet fogott meg. Azokkal az organikus formákkal, amelyeket most is láthatsz a képeimen, már 2004–2005 óta dolgozom.
Mostani kiállításodnak A felhők súlya a címe. Mire utalsz ezzel a megragadó címadással?
Jólesett, hogy azt mondod, megragadó. Mostanában újra elkezdtem síkplasztikákon dolgozni, amelyeket már készítésükkor felhőknek neveztem. Miközben dolgoztam, lassan kezdett összeállni a kiállítás anyaga, amelynek a címébe szintén bele akartam rakni a felhő szót. Két barátom fent volt nálam a műteremben, amikor megmutattam nekik ezeket a „felhőket”. Egyikük megkérdezte, tudjuk-e, hogy ezeknek a légköri képződményeknek, noha könnyednek, lágynak gondoljuk őket, valójában milyen eszméletlen nagy súlyuk van.
A felhő szó már csak azért is érdekes, mert nemcsak légköri jelenség, hanem az a tárhely is, amelyben életünk egy része fotók formájában ott van. Nekem leginkább az tetszett ebben a címben, hogy szerepel benne a felhő mint motívum, amelyre a könnyedség, szépség éppúgy jellemző, mint a súlya miatt a nehézség és a mélység.
Milyen elv szerint rendeztétek el a kiállított képeket? Mikor készültek, hány képről van szó?
Az elmúlt másfél év munkájából hat nagyméretű vászonképet és tíz felhősíkplasztikát állítottunk ki, amelyeknek mind külön történetük van. A képeim, mint a cím is mutatja, „a felhők súlya” gondolat köré szerveződtek.
Ha jól látom, a korábbi munkáidra jellemző karakteres és következetes művészeti nyelv itt is megjelenik: biomorf formák és organikus alakzatok ötvöződnek geometrikus elemekkel. Hogyan találtál rájuk?
Nem volt egy olyan pillanat, hogy egyszer csak megjelentek. Amíg középiskolába, egyetemre jártam, rengeteg tanulmányt készítettem, mindig volt valamilyen látvány (legyen szó csendéletről, portréról, aktról), amit le kellett rajzolni. De közben csak úgy magamnak is rajzoltam, és már a kezdet kezdetén ilyen típusú formákat. Ezek az organikus, befoglaló formák a képeimen az embereket és az érzéseket szimbolizálják. A geometrikus elemek pedig, ha megjelennek, az épített környezetet hivatottak szimbolizálni.
Mit jelentenek számodra a színek? Milyen szerepet töltenek be a festményeiden?
Az első dolog, ami eszembe jut róluk, a feltöltődés. Amikor a színeket keverem és a képek színvilágán dolgozom, az számomra olyasmi érzés, mint amikor a telefonodat felrakod a töltőre. Engem ez a folyamat folyamatosan tölt. A munkám során általában először rajzot, fekete-fehér tervet készítek, a színek csak a formai elképzelés után születnek meg.
A középiskolában és az egyetemen is többféle színtant tanultunk: Goethétől Johannes Ittenén át Josef Albers elméletéig. Ezeket megtanultam, aztán valamennyire el is engedtem. Ahogyan én a színeket keverem, az egyszerre tudatos és ösztönös.
Honnan merítesz ihletet; mi inspirál, miközben festesz?
Inspirációt jelentenek számomra az emberi kapcsolataim, az utazások és maga a festészet is. A folyamat, amelynek során a munkák készülnek. Minden kép új kérdéseket vet fel.
Hogyan jutsz el az ötleteléstől a megvalósításig?
Az ötletek tollal, ceruzával, papíron, kis méretben készülnek el, majd a műtermemben vásznat feszítek a vakrámára, és indul a festés. Mindig több képen dolgozom egyszerre, és mindig van egy koncepció a fejemben, hogy hogyan valósítom meg őket. Aztán sok minden a munka közben alakul ki.
Most milyen témák foglalkoztatnak leginkább?
A járványra reflektálva készült egy kép, amely kifejezetten azt mutatta, hogy milyen az, amikor az elzártságban van valami nyugalom, otthonosság, valami nagyon személyes, ugyanakkor minden, amit megszoktunk, hirtelen nem elérhető: nem tudsz színházba, megnyitókra, könyvbemutatókra menni. Ami addig természetes volt, hirtelen nagyon felértékelődött. Mint amikor ledönt a nátha, és csak akkor veszed észre, mekkora dolog, ha egészséges vagy.
A felhők súlya című tárlatod május 29-én zár. Hol láthatunk téged legközelebb?
Ezt még nem tudom. A lassan itt levő nyár kicsit olyan, mint a színházaknál az évad vége: minden leáll, pár hónapra a galériák is bezárnak. Ami biztos: idén önálló kiállításom már nem lesz, csoportos kiállításon viszont valószínűleg még szerepelek. Most katalógust készítünk, amelyben ez a kiállítás is benne lesz, és amelyhez Adamik Luca művészettörténész írja a tanulmányt.
Barabás Zsófi honlapja: www.zsofibarabas.net
Takáts Fábián
Fotók a kiállításról: Barabás Zsófi jóvoltából
