Kovács Bea Zöld út – Bizonyítékok a fenntartható színház létezésére című írásában egy tavaly decemberi, a témát érintő beszélgetéssorozatot vett alapul. Az Éghajlatpolitika és előadóművészetek elnevezésű digitális találkozón elhangzott, hogy a szakmában rendszerszintű változásra van szükség a fenntarthatóság érdekében.
Az eseményen szóba került, hogyan segíthet a történetmesélés a példamutatásban: „Az előadások meg tudják mutatni a nézőnek azt, hogy a változás (a környezet védelméért) már elkezdődött, mert léteznek olyan emberek, akik képesek voltak változtatni saját életükön.
Az erős, jól felépített, a közösségi szellemre ható történetek a tudományos álláspontot is képesek közelebb vinni a nézőhöz, és érthetővé, átláthatóbbá fordítják az (öko)szisztémák kusza, komplex viszonyrendszerét.”
A beszélgetéssorozat a cselekvés gyakorlati szempontját részesítette előnyben, és olyan hívószavak és kulcsfogalmak köré szerveződött, mint alkalmazkodás, személyes és művészi választások, az éghajlatváltozás enyhítése, interszekcionális cselekvés, összekötöttség, természetközeli közösségek, női ágensek, művészi befolyás és ráhatás, valamint a katarzis politikai és egyesítő szerepe.
Kovács Bea az írásában megvizsgálta, hogy a hazai színházak és az előadóművészek milyen infrastrukturális és/vagy művészi lépéseket tettek már azon az úton, hogy „zöldebbé” váljanak.
A Csíki Játékszínben Sándor Anna 2019-es kezdeményezése óta már többen nem élnek az egyszer használatos sminklemosó alkalmatosságokkal, helyettük mosható textilkorongokat használnak. Szó esik még a népszerű, nagy eléréssel bíró színészek nyílt felelősségvállalásáról és a színházak által kezdeményezett párbeszédekről is. A városi színházak olykor segítséget kérnek a kellékgyűjtéshez, megspórolva ezzel a gyártást és az azzal járó költségeket és hulladékot.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának munkatársai nyilvános folyótisztítási akcióban vettek részt, a Radnóti Színház legújabb kiadványa pedig környezetvédelmi okokból csak digitális formátumban jelent meg.
Kovács Bea kiemeli: „Magyarországi viszonylatban érdemes figyelemmel követni a Művészek a klímatudatosságért csapatának munkáját: itt performerek, színészek, táncosok, írók, költők, filmesek tesznek azért, hogy tekintélyükkel, nemzetközi kapcsolataikat kamatoztatva, erőszakmentesen hassanak a közbeszédre.” A művészeknek tehát kiemelt szerepe és felelőssége, hogy szembenézzenek és „dolgozzanak” a klímakatasztrófával.
Török Ákos Ökolábnyom vs. alkotói szabadság – Mit gondol a magyar színház a fenntarthatóságról? című írásában is kitér rá, mit tehetnek a magyar alkotók a fenntarthatóság érdekében.
„A környezettudatosságot, a hulladékok újrafelhasználását vagy éppen a klímaváltozás következményeit tematizáló előadások korábban is voltak Magyarországon, ahogy több hazai színész is kiállt már a környezettudatosság mellett. Markó-Valentyik Anna, a Vaskakas Bábszínház színésze még ennél is több energiát fektet az ügybe: Zölden Győrben elnevezéssel blogot és vlogot ír, előad és szerkeszt, amelyet folyamatosan frissít interjúkkal, programajánlókkal, hírekkel és beszámolókkal. Ezek mellett léteztek már intézményszintű, akár több területet is érintő kezdeményezések 2019-ben, és amint erre Papp Endre, a Jövő Nézőiért – Zöld Színház Projekt kiötlője és kidolgozója is utalt, a közgondolkodásban is ekkor került (ismét) előtérbe környezetünk megóvásának fontossága.”
Mára huszonegy tagja van a Zöld Színház Projekt kezdeményezésnek az ország legkülönbözőbb részeiről.
„Fontos, hogy a teátrumok ne csak a szűken vett szakmai köröket fussák, hanem kezdeményezzenek együttműködéseket a témában elméleti/gyakorlati tudással rendelkező szervezetekkel, szakértőkkel. Ezek mellett törekvésként jelenik meg a projektben a környezettudatosság az energetikai működésben, a hulladékkezelés területén, illetve az újrahasznosítás (díszlet, jelmez, kellék) az előadások létrehozása során” – írja Török Ákos. „A fenntarthatóság éppen úgy szól a Föld jövőjéről, mint a pazarlások megszüntetéséről, ezen keresztül az intézményi megtakarításról.”
Az írás kitér rá, hogy
„az elvárt célok egy része megoldható saját lendületből/önerőből (például szemléletformáló kampányok, részvétel ökotudatos megmozdulásokon) vagy viszonylag csekély költséggel
(például szelektív hulladékgyűjtés, vízfogyasztás csökkentése perlátorokkal), a jelmezek, kellékek és díszletek újrahasznosítása pedig kifejezetten költségtakarékos megoldás”, ám felhívja a figyelmet arra is, hogy „a szándékként megfogalmazott változtatások (a meglévő energetikai rendszerek lecserélése környezettudatosabb/takarékosabb megoldásokra) ezzel szemben általában egyszeri, jelentősebb költést igényelnek. (…) Szoros költségvetésük miatt a színházak nem tudják ezt az összeget kigazdálkodni, a fenntartó pedig nem tud/akar erre költeni.”
A nemzetközi példák azért fontosak, hogy lássuk, hol állunk, és merre lehet továbblépnünk. Nyugat-Európában a fenntarthatóságot eleve nem csupán a környezetvédelem oldaláról értelmezik, a fogalomkörbe gazdasági, társadalmi, emberi és művészeti szempontok is beletartoznak. A színházaknak átfogó zöld irányelvei vannak. Vannak országok, ahol például nagyobb támogatást kap egy művész, ha turnéin nem repülőgéppel utazik, Franciaországban pedig eleve nem kap támogatást egy előadás, ha csupán egy helyre vinnék el.
Itthon még ugyan az út elején járunk, de ami a színházainkat illeti, már ráléptünk a megfelelő ösvényre.
„Az előrelépéshez tartozik az is, hogy Remete Kriszta látvány- és jelmeztervező legutóbb az újrahasznosított/újrahasznosítható jelmeztervezésről tartott előadást a Metropolitan Egyetemen, és a hallgatóknak a Radnóti Színházzal kooperálva kell megoldaniuk a vizsgafeladatukat, amelynek eredményei így azonnal be is tudnak épülni a teátrum ökotudatossági csomagjába.”
Papp Endre világossá teszi, hogy a Zöld Színház Projekt nem hivatott szembemenni a művészeti víziókkal, csupán arra tesz javaslatot, hogy az adott díszletelemet és kelléket honnan szerezzék be.
„A környezettudatosság mértékének megléte egy érzékeny iránytű: addig, amíg egy alkotóközösség erre való figyelme és munkája kölcsönösen egymást segíti, addig jó úton jár. A határvonal ott húzódik, meddig erősíti a folyamatban részt vevőket, és mikortól hátráltatja” – vallja Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója.
Az újrahasznosítás egyáltalán nem új keletű a színházakban, és gyakorlata minden teátrumban jelen van.
A Manna Produkció például tavalytól – mivel megteltek a raktáraik, és a forráslehetőségeik is szűkösek és bizonytalanok – hulladékmentes (no waste) évadot hirdetett, ami azt is jelenti, hogy a készülő előadásaikhoz semmit nem vásárolnak. Ennek hatására jöhetett létre a környezettudatosság, a gazdasági kényszer, a kreativitás, a szemléletformálás és az ökotréning sajátosan magyar, azon belül is elsősorban a független szférára jellemző elegye: a Mannánál a fiatalokat már az első percben azzal fogadják, hogy nincs jelmez- és díszletköltségvetés gyártásra, próbáljanak meg másképp gondolkozni.
Az újrahasznosítás/takarékosság egyik „nagyüzemi” éllovasa a Miskolci Nemzeti Színház,
ahol minden műhely rendelkezésre áll, így bármit meg tudnak csinálni házon belül, ráadásul a lécektől a csavarokon és zárakon át a lemezekig és szövetekig mindent igyekeznek újra és újra felhasználni.
Török Ákos kitér az ellenpéldákra is, valamint arra a tényre, hogy alapvetően
a színház nem igazán fenntartható dolog.
„A polgári színház annak idején a bőség jegyében született: bőség a látvány, a gondolatok és az érzelmek terén. Ez mindmáig nem változott, és előreláthatóan nem is fog. Sokak számára elképzelhetetlen a színház komoly díszletek és jelmezek nélkül, legyenek azok korhűek, artisztikusak, bombasztikusak vagy éppen extravagánsak. (…) Mint láthattuk, a szemléletformálás terén a szcénának komoly tartalékai vannak, és az üzemeltetés területén is lehet még mit faragni, illetve hozzáadni az eddigi eredményekhez, de bármit is teszünk, a művészetnek, közte a színházművészetnek ára van. Ha nem is akkora, mint amekkorát jelenleg fizetünk érte.”
Nyitókép: Pexels/Cottonbro
