Emlékezés, nosztalgia, számvetés és megbékélés egy különös sorssal, amelyet sok esetben nem az akarat, hanem a történelmi körülmények alakítottak. Legújabb könyve töredezettsége ellenére is átfogó képet fest Ferdinandy György változatos életútjáról.

Nyolcvan felett én is ilyen élesen és tisztán fogok emlékezni gyerekkori eseményekre, évtizedek óta nem látott helyszínekre, családtagokra és ismerősökre? Végig ez a kérdés motoszkált bennem, miközben Ferdinandy György legújabb könyvét, a Tambót olvastam. Aligha. A nosztalgia soha nem volt az erősségem, és néha már most is csak némán pislogok, amikor a barátaim közös emlékeket, állítólagos egyetemista társakat, nekem tulajdonított mondatokat emlegetnek fel. Nem így Ferdinandy, aki ezzel a könyvével azokat az életrajzi hézagokat is kitölti, amelyek a korábbi műveiben kimaradtak.

Emlékmorzsák gyűjteménye a Tambo, mégis képes áttekintést adni a rendhagyó életútról. A szerző átélte a II. világháborút, a vöröskeresztes gyerekek sorsát, családja széthullását. Ötvenhatban Franciaországba emigrált, és harminc évig nem térhetett haza. A Puerto Ricó-i Egyetemen oktatott, nyugdíjazása óta Miami és Budapest az otthona. Már amikor nincs Covid, és szabadon utazhat. Mindeközben pedig írt több mint ötven könyvet, és számtalan francia, spanyol fordítás is fűződik a nevéhez.

Ezek az életesemények, történések újra és újra felbukkannak a könyvben, gyakran ismétlődően vagy oly módon, hogy az író emlékezésre kényszeríti magát. Időnként csak mellékszálként, hogy kontextusba tudjuk helyezni egy-egy családtag vagy rég volt barát alakját. Máskor viszont az önreflexió eszköze a múltba tekintés, amely néha bánatos, olykor egykori cselekedeteire, érzéseire megértően emlékező szavakra készteti Ferdinandyt.

Ugyanakkor kritikus és őszinte is magával, írói pályájának megítélését nem homályosítják el a díjak, elismerések: nem érzi magát elég sikeres és elismert alkotónak sem Magyarországon, sem külföldön. Felemlegeti visszhangtalanul maradt műveit, mégsem a keserűség hangján szól. Elfogadja, ami neki, a Nyugatra emigrált írónemzedék egyik utolsó tagjának jutott:

a háromnyelvűség nehézségeit, a kulturális különbségek leküzdhetetlenségét, a kívülállóság érzését.

Ezeken nem javított a koronavírus-járvány sem. A szerző csípőprotézis-műtétje után a számára mindmáig idegen Miamiban ragadt. A Tambo e kényszerű bezártság körülményei között született.

A múltat felelevenítő írások mellett aktualitások is szóba kerülnek benne, így például Trianon századik évfordulója, az amerikai elnökválasztás meg az író 85. születésnapján rendezett „Facetime-buli”, amelyre a gyermekei a világ különböző pontjairól jelentkeztek be.

Formailag is sokszínű a kötet: forgatókönyv, elbeszélés, novella, levél, ajánló, kritika, jegyzet egyaránt bekerült a szövegek közé. A szerkesztés érdeme, hogy töredezettsége ellenére is íve van a műnek, olvashatósága és befogadhatósága sem csorbul.

A tambo kecsua indián
szó, és pihenőhelyet, de raktárt is jelent. Ferdinandy György ezzel a könyvével
vajon mindent elmondott-e már a múltjáról, sikerült helyre tennie magában az
összes részletet, és mostantól csak a pihenésnek él majd? Talán igen, hiszen a
munkát becsülettel elvégezte. Rajtunk áll, hogy példáját követve mi is
átvizsgáljuk-e a saját csomagunkat. 

Nyitókép: Ferdinandy György József Attila- és Arany János-díjas író, költő, kritikus, irodalomtörténész, egyetemi tanár, a francia írószövetség és a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság tagja budapesti otthonában 2017. szeptember 26-án. Fotó: MTI/Czimbal Gyula

#olvasósarok