Egyre több, nők által írott könyvet olvasunk. Van-e különbség a nők és a férfiak által írott könyvek között? Akadnak olyan műfajok, amelyekben inkább nők alkotnak? Más életesemények jelennek meg egy női sorsokról szóló irodalmi műben? Ha van női, akkor létezik férfi irodalom is? Réz Anna vezetésével ezekről a témákról beszélgetett Bán Zsófia író, irodalomtörténész, Németh Zoltán író, költő, irodalomtörténész és Seres Lili Hanna író, költő, az ELTE doktoranduszhallgatója.
Ha a férfi és a női irodalom sajátosságairól akarunk beszélni, nem megkerülhető kérdés az irodalmi szocializáció. Évszázadokon keresztül az irodalom per definicionem férfi irodalom volt; ez volt a norma, amely alapján szocializálódtunk, így a férfi és a női irodalom különbsége nem is merült fel kérdésként. Mivel sokáig az írók kizárólag férfiak voltak, egy női olvasó magától értetődően azonosul a férfi hősökkel, míg a férfi olvasó azonosulása a női karakterekkel már nem ennyire egyértelmű.
Bán Zsófia irodalomtörténész szerint a különbségek üdvözölendők, hiszen ezek adják az irodalom sava-borsát. Az, hogy egy adott mű milyen időszakban, milyen nyelven, milyen kontinensen íródott, hogy szerzője színes bőrű-e, vagy fehér, nő-e, vagy férfi, olyan, nagyszerű különbségeket hív életre, amelyek a nemzeti és a világirodalomhoz egyaránt hozzáadnak.
Németh Zoltán irodalomtörténész számára a férfi és a női irodalom különbségei csak akkor váltak láthatóvá, amikor egyetemistaként azzal kezdett foglalkozni, hogy miként lehet egy szöveget többféle nézőpont szerint felbontani, megközelíteni. Ahogy az értelmezés síkja változott, úgy váltak láthatóvá az egyes irodalmak különbségei. A feminista irodalomelmélet felől közelíteni egy adott műhöz például egészen újszerű perspektívát jelentett a számára. (A Kalligramnak volt egy száma, amely Esterházy műveit női nézőpontok alapján értelmezte.)
Univerzalitás és partikularitás
A női és a férfi irodalom különbsége univerzalitás és partikularitás problematikáját is behozza. Előfeltevés, hogy a női szerzők jobban érdeklődnek a testi működések, a személyes élmények, a mikrotapasztalatok iránt, míg a férfi írók által ábrázolt témák sokkal univerzálisabbak. Bán szerint azonban a női témák nem partikulárisak, egyrészt mert az emberiség felének élettapasztalatát dolgozzák fel, másrészt mert a női témák is képesek az általános, univerzális szintjére emelkedni. A testtel való foglalkozás, amit tipikusan női témának gondolunk, nem partikuláris, hiszen a test mindennek a kezdete és a vége.
Az irodalomtörténész szerint a női témákat azért gondoljuk partikulárisnak, mert a nők sokáig ki voltak zárva az irodalomból, az általuk írt szövegeket nem tartották komoly irodalomnak. Mint Linda Nochlin, az amerikai feminista művészettörténet megalapítója rámutatott, a 19. században a nagy történelmi tablóképek és az aktképek álltak a hierarchia csúcsán, a nők azonban nem festettek ilyeneket. Virginia Woolf korában a nők nem járhattak könyvtárba. Ki voltak zárva bizonyos helyszínekről, bizonyos életterületekről, ezért tekintették az általuk feldolgozott témákat marginálisnak.
De ki mondja meg, hogy mi számít partikulárisnak, és mi univerzálisnak? A művészeti élet tagjai döntik el, és az, hogy az adott szerző mennyire van jelen az irodalmi életben, hogy az életműve mennyire beágyazott.
Seres Lili Hanna hozzátette: neki íróként/költőként meg kell küzdenie azzal, hogy komolyan vegyék: a 20-as, 30-as éveiben járó nők problémáiról ír, amikről hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy nincs valódi politikai-közéleti jelentőségük, ám
a részben ott van az egész.
A mikrotörténetek az általános felé viszik az olvasókat, csak le kell gyűrni a frusztrációt, és észre kell venni, hogy a partikularitásban is ott van a politikai lényeg.
Az olvasók szocializációja
Bizonyos témák azonban még nem kerültek be a mainstream irodalomba, ezért a hozzájuk való viszonyunkat még tanulnunk kell. Bizonyos témákat másképpen kezelünk attól függően, hogy egy nő vagy egy férfi dolgozta fel őket. Ezek a rögzült mintáink áthagyományozódnak, nehéz eltérni tőlük, fellázadni ellenük. Bán szerint fontos lenne átgondolnunk a kategóriáinkat.
Németh is úgy gondolja, hogy a női és a férfi irodalom sztereotípia, a mai kor konvenciója. Sőt: ma már sok mindenre ráhúzzuk a női irodalom kategóriáját, míg sokkal kevesebb esetben szólunk férfi irodalomról, pedig sokféle olyan írásmód van jelen, amelyek révén az időben változó férfikonstrukciók megjelennek. Ilyen például az aparegények, a sportnarratíva vagy az obszcén nyelvhasználat. (De itt is van kivétel: Szendi Nóra például kiválóan használja az obszcén nyelvet).
Identitás- és létkérdések
A női szerzők sokkal többet foglalkoznak identitáskérdésekkel. Például Elena Ferrante a regényeiben a női lét alapkérdéseit feszegeti. A finn irodalomban négy női szerző egészen másképp tematizálta a nemzet fogalmát, mint a férfiak. Míg azok főként a család, a múlt és a történelem felől közelítettek hozzá, addig a nők politikai és identitásbeli kérdések mentén tárgyalták.
Ki ír az elnyomottakról?
Az elnyomottakról való írás hagyományosan inkább a férfiakhoz kapcsolódik, emiatt ha egy női író foglalkozik ezzel a témával, annak a szövege kevésbé képes kanonizálódni. Jó példa erre Bódis Kriszta Artista című regénye. E fikciós dokumentumfilmet imitáló regény főhőse egy artistaügyességű intézetis lány, a tizenhárom éves Pinkler, akit otthonkeresése, kielégíthetetlen szeretetéhsége hol az anyjához, hol az apjához, hol intézetis barátaihoz hajt.
Metoo?
A metoo téma feldolgozása is inkább női szerzőkhöz kapcsolódik. Az abúzusok és az ehhez kapcsolódó traumák megírása azonban még gyerekcipőben jár, és egyelőre csak bizonyos skandalumokat csócsálunk. A társadalomba eléggé beágyazódott már ez a téma, de az irodalomban még kevéssé van jelen. Még nem teremtődött meg az a nyelv, amelyen beszélni lehet róla. Ehhez idő kell, éppúgy, ahogy ahhoz idő kellett, hogy a holokauszttraumák megírhatók, kimondhatók legyenek.
Lehet-e egy női szerző humoros?
Bán szerint ez sem egyértelmű, hiszen először bizonyítania kell, hogy komolyat tud írni, és csak akkor írhat humorosat, ha már beágyazódott. De Karinthy és Rejtő művészetét sem mindig veszik túlságosan komolyan, nem tartják igazán magas irodalomnak, mivel főként viccesen és vicceset írtak.
Mennyire sematizálják a férfi szerzők a női karaktereket?
Seres Lili szerint túl vagyunk már azokon az időkön, amikor a női karakterek vagy prostituáltakként, vagy unalmas háziasszonyokként jelentek meg; ő nem érzi úgy, hogy a férfi szerzők tipizálnák a női hősöket. Bán hozzátette: a női szerzők másféle figurákat teremtenek, és szerinte is túljutottunk már azon a freudi hagyományon, amely szerint a nő terra incognita és sötét kontinens, amelynek mélységei nem ismerhetők meg teljesen.
Az is érdekes, hogy Márai mennyire eltüntette a női karaktereket A gyertyák csonkig égnekben.
Mi a helyzet a líra esetében?
A női költőknek Bán szerint szabadabb az útjuk az érvényesülés felé, mint az íróknak. Seres Lili azonban rámutatott: Nemes Nagy Ágnesnek ahhoz, hogy sikeres legyen, takargatnia kellett a lágyabb, érzelmesebb költeményeit.
A Ms. Columbo online kerekasztal-beszélgetése itt visszanézhető.
Nyitókép forrása: irodalmielet.hu
