„Férfinak látom a Lánchidat” – beszélgetés Fazekas János hídmesterrel

Életed egyik legfontosabb puzzle darabkája a Lánchíd, ami sokunk számára egy szimbólum, számodra a mindennapok része. Még mindig rá tudsz csodálkozni?

Igen, még mindig. Ha puzzle darabként gondolok rá, akkor a Lánchíd mindenképpen a legelső darab. A kiindulópont.

Mibe feledkeztél bele legutóbb a hídon átsétálva?

A fényekbe. Teljesen más a híd hangulata egy napsütéses nyári napon, mint télen. Minden évszakban más-más arcát mutatja nekünk ez a gyönyörűség.

Úgy beszélsz a Lánchídról, mint egy emberről. Miért?

Önkéntelenül is apámhoz kapcsolom. Ő volt a híd korábbi őrzője, ezért a Lánchíd minden pillanatban rá emlékeztet. Gyakran kérdezik tőlem, hogy férfinak vagy nőnek látom-e a hidat. Természetesen férfinak, már csak a négy, tekintélyt parancsoló oroszlán miatt is. A Lánchíd nem egy törékeny hidacska: ott áll stabilan 1849 óta, és az ember úgy érzi, soha nem történhet vele semmi baj.

A Fazekas családban generációról generációra száll a hídmesterség. Nagyapád és édesapád is hídmester volt, sőt, a nagybátyád is az, és elképzelhető, hogy a gyerekeid továbbviszik az örökséget. Akit egyszer megérint a hídmesterség, az a rabja lesz?

Ez észrevétlenül történik. Eleinte egyáltalán nem terveztem, hogy folytatom a családi hagyományt. Számomra természetes dolog volt, hogy a nagypapám és az édesapám is hídmester volt. Mint amikor valakinek az apukája mérnök vagy gyárban dolgozik. Nem volt benne semmi különös. Én pedig annyi mindent szerettem volna kipróbálni, annyira tágasnak és szélesnek tűnt a világ. Aztán ahogy haladtam az utamon, egyszer csak szembejött velem a lehetőség, hogy hídmester lehetek a Szabadság hídon. Az volt az első hidam. Majdnem tíz évet ott töltöttem, és ez idő alatt igazi kapcsolatom alakult ki a híddal meg a turulmadarakkal, a kis vámszedőházzal, amiben akkoriban laktam. Tulajdonképpen a Szabadság hídon váltam igazi hídmesterré, akkor mondtam ki először, hogy az én hidam.

Emlékszel erre a pillanatra? Amikor először érezted a sajátodnak?

A Szabadság hídon is pont egy felújításba csöppentem bele. Akkor festették át a hidat zöldre, és helyezték vissza rá a címereket. A szemem láttára szépült meg, és lett egy szürke kis verébből gyönyörű sas. Vagy inkább turulmadár. És amikor ezen a szép hídon átsétáltam, nagyon büszke voltam. Talán akkor mondtam ki először, hogy az én hidam.

Ezek szerint a Szabadság hídhoz is ugyanúgy kötődsz érzelmileg, mint a Lánchídhoz, vagy van árnyalatnyi különbség?

Van különbség. Nekem a Szabadság híd a fiatalságot jelenti. Akkor még huszonéves voltam, szabad ember. Amikor a Lánchídra kerültem, már nős voltam, apuka. Lehet, hogy egyszer megfogalmazom, hogyan jutottam el a szabadságtól a láncokig.

Ez jó könyvcím lenne.

Igen, érlelődik bennem a könyv gondolata.

Édesapád azt tanácsolta neked, hogy nagyon szeresd a hidat, és akkor elmondja, hol fáj. Ha a Lánchíd 174 éves történetét vesszük, szerinted mi fájt neki a legjobban?

A válasz kiderül a beszélgetésből, amiben szó esik „Will Smith-rácsokról”, föld alatti próbateremről és a Lánchíd „hangjáról”.

Puzzle – a beszélgetés, amelyben kirakóst játszunk kiválóságaink életképeivel. Műsorvezető: Péczeli Dóri