A szereplés iránti vonzalmát banktisztviselő apjától örökölte, aki szabad idejében zenés kávéházakban lépett fel, ő maga már ötéves korától szerepelt kis színházakban. Apja arról álmodozott, hogy Fernand megvalósítja vágyait és híres énekes lesz, a fiú azonban másként gondolta, és már kiskorában eldöntötte, hogy komikusként csinál karriert – átlagtól elütő fejformája, hosszú arca, komikus fintora, lapátfogai és széles mosolya is erre a szerepkörre predesztinálták. Szülővárosában, Marseille-ben hamarosan nagy népszerűségre tett szert, az iskola után esténként szórakoztatta a nagyérdeműt.
Tizenkét évesen egy párizsi sanzonversenyen második helyezett lett, ígéretesen induló karrierjét azonban félbeszakította az első világháború. A harcok elülte után hazatért és üzletet nyitott, volt rakodómunkás és bankpénztáros, idővel esténként ismét énekelt, s leszerződtette egy kabaré. 19 évesen cserélte le addig használt Contandin-Sine művésznevét Fernandelre, ami keresztnevéből alakított francia szójáték. Állítólag leendő anyósa, amikor először meglátta, így kiáltott fel: íme, az ő Fernand-ja (voilá, le Fernand d'elle) – az ő későbbi feleségét, Henriette-t jelentette.
1928-ban Párizsba költözött, operettekben, revükben, pantomimkomikusként lépett fel, s hamarosan a franciák kedvence lett. 1930-ban forgatta első (rövid)filmjét, egy évvel később első egész estés filmjét (A fehér és fekete). Összesen mintegy 150 filmben szerepelt, főként vígjátékokban, de olykor komoly oldalát is felvillanthatta, mint például a Husson asszony rózsafái című Maupassant-adaptációban.
Élete végéig megőrizte a szülővidéke kisembereire jellemző provence-i egyszerűséget, furfangosságot és bensőséges közvetlenséget. Ötletekben gazdag komikusként vásári és kabaréhumort is felhasznált. Az 50-es, 60-as években több folytatásos darabban szerepelt. Ezek közül leginkább a Don Camillo-sorozat heves természetű plébános főhőseként maradt emlékezetes. Az első darabban (A Don Camillo kis világa) nyújtott alakításáért Olaszországban Ezüst Szalag-díjjal tüntették ki. 1958-ban a Paris Holiday romantikus vígjátékban Anita Ekberg és Bob Hope volt a partnere.
Kiváló jellemábrázoló is volt. Bizonyíték erre a Táncrend, amely a velencei filmfesztiválon a legjobb külföldi filmnek bizonyult, vagy a Vörös kocsma című filmben a pap szerepe. Az első számú közellenségben Gábor Zsazsa volt a partnere, Az ötlábú birkában pedig egyszerre hat szerepet játszott el, egy apát és öt fiát. Emlékezetest alakított az Ali baba, a tehén és a fogolyban, illetve a gengszterek közé keveredett kisember humoros történetét elmesélő A nagyfőnökben is.
Bár többször csábították Hollywoodba, ezt mindig azzal ütötte el: ha nem francia beszédet hall maga körül, csak félembernek érzi magát, de azért a 80 nap alatt a Föld körül és a Párizsi vakáció című alkotásokra sikerült rábeszélni. 1963-ban Jean Gabinnel GAFER (GAbin-FERnandel) néven közös produceri vállalkozásba kezdtek, de nem lett belőlük filmcézár. Élete utolsó évtizedében olyan sikeres alkotásokban szerepelt, mint Az ördög és a tízparancsolat, Az apa utazása, a Pénzt vagy életet, utolsó munkáját 1969-ben forgatta Heureux qui comme Ulysse (Boldogan, mint Odüsszeusz) címmel.
Számos kitüntetést kapott: a többi közt 1953-ban a Becsületrend lovagja, 1960-ban a művészetek lovagja lett, 1964-ben megkapta a francia komikusok Georges Courteline-díját, 1970-ben pedig a francia mozi nagydíját, 1954-ben egyik lemezéért az akadémia nagydíjával ismerték el.
1970-ben betegsége miatt kénytelen volt visszavonulni a nyilvános szerepléstől. Házassága élete végéig kitartott. Három gyermeke közül Franck fia apja nyomdokaiba lépve színész lett, s két közös filmet is forgattak. Fernandel 1971. február 26-án Párizsban halt meg, hamvai a francia főváros Passy temetőjében nyugszanak.
Fotó forrása: Archives du 7ème Art/AFP
