Bár az életmű-kiállítás jórészt kronologikusan építkezik, és minden terem egy-egy alkotói korszakba invitálja a nézőt, ezúttal sokkal több történik az életmű bemutatásánál. Ezek az óriási vásznak ugyanis szinte ráomlanak a nézőre, a Műcsarnok tágas termei pedig olyan, meditatív terekké alakulnak, amelyekben a néző zsigerileg kerül közelebb a művekhez. Itt – bár a falszövegek részletesen tájékoztatnak róla – az életút veszít dominanciájából, és a művek az általuk kiváltott érzetek révén válnak maradandóvá. Fizikailag hatnak ránk, bevonzanak, leültetnek maguk elé, és hosszú időn át fogva tartanak.
A tárlat néhány korai művel indul, ám már az első térben megjelennek azok a nonfiguratív munkák, amelyek a párizsi emigrációt követően születtek. Az ötvenes évek elején készült alkotásokon még érződik a szürrealizmus hatása: a színesen kavargó, örvénylő formák biomorf alakzatokká állnak össze. Ezek még nagyon színes munkák, de az anyaggal való játék, a kísérletezés már itt is jelen van. Reigl visszakaparásokkal, karcolásokkal, maszatolással hozott létre érzéki felületeket, amelyek erősen haptikus, azaz a tapintásra utaló érzeteket váltanak ki belőlünk, a látvány pedig álomszerű vagy kozmikus hatást kelt. Ezekből nőtt aztán ki a Robbanás című sorozat, amelynek vásznain Reigl lendületes mozdulatokkal felvitt, majd roncsolt festékcsíkokból építette fel a kompozíciókat. Az alkotások erősen performatív, a kimondással egy időben a cselekvést is végrehajtó jellege a képeken is tetten érhető: a kompozíciók a test és az anyag küzdelmének lenyomataiként értelmezhetők. Érdekes látni, hogy míg a Robbanás-képek széttartó energiákat közvetítenek, a Dominancia-központ festményei körkörös, centripetális erővonalakat jelölnek ki.
A következő tér A súlytalanság élménye című sorozattal indul, amelynek agresszív fekete színfoltjai és az általuk kirajzolt üres, fehér terek izgalmas térérzetet közvetítenek. A Guano című sorozat sötét, többrétegű felületei e légiesség ellenpontjaiként sűrű szövetet alkotnak, és tömbszerűen nehezednek a nézőre. Nagyon izgalmas a két sorozatot egymás mellett látni.
A kiállítás Reigl Ember című sorozatának monumentális darabjaiban csúcsosodik ki: a Tömbírás című sorozatban olyan torzókat látunk, amelyek erőteljesen felvitt gesztusokból, véletlenszerűen rajzolódnak ki. Ezek a képek szintén akciódúsak, performatív jellegűek, erejük és súlyuk van, monumentalitásuk meghökkentő. A lebegő torzók androgün szellemlények, amelyek emelkedőben vagy épp zuhanásban vannak, feltámadnak vagy elporladnak, de tiszta festészeti gesztusokként is olvashatók.
A Folyamat az Emberhez képest sokkal meditatívabb, lágyabb: a homogén felületeken felbukkannó foltók írásként vagy kottaként olvashatók. Könnyed kavargásuk dallamokat idéz, a tekintet a foltok mentén pásztáz. A néző figyelme a Gomolygás, csavarás, oszlop, fém című sorozatra vonatkozóan épp ellentétes irányú, ám a kompozíciók hasonló metodika alapján születtek: Reigl auditív, meditatív aktussal hozta létre őket. A felületek játékosságát pedig az adja, hogy a különféle festékek reakcióba léptek egymással.
A Műcsarnok utolsó terében a második párizsi iskola jeles alkotóinak néhány munkája látható, amelyek jelzik, hogy Reigl nem légüres térben alkotott: az akciófestészet, amelyben a gesztus és a mozgás hozza létre a kompozíciót, abban az időszakban több alkotónál is dominánsan megjelent. A teremben mások mellett Hantai Simontól és Fiedler Ferenctől is látható néhány mű, ahogy az art brut jeles képviselőitől, például Jean Dubuffet-től és Jean Fautrier-től is szerepel egy-egy festmény. Ez a terem nem csupán kontextualizálja Reigl munkásságát, hanem arra is felhívja a figyelmet, hogy a második párizsi iskolához számos olyan magyar művész tartozott, akiknek az életműve még felfedezésre vár.
A tárlat zárása afféle kavalkád, ami felvonultatja Reigl témáit, és rámutat arra, hogy egy adott kérdéskör hogyan bukkant fel újra és újra az életművében. Érzékelteti azt is, hogyan ingadozott figurativitás és absztrakció között. A Jelenlét című sorozat néhány darabját is láthatjuk itt, ami szubjektív olvasatomban arról szól, hogy a művész minden művével megszólítja a befogadókat. Az energia, amivel felvitte az anyagot a vászonra, megőrződik, átélhetővé, érzékelhetővé válik számukra. Így a művek segítségével az alkotó és a művészet befogadója összekapcsolódik: eljutnak hozzá az alkotó által küldött energiák.
A kiállítás 2024. január 28-áig tekinthető meg.
Fotó: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
