Jómódú zsidó család második gyermekeként Debrecenben született. Élete első tizenegy évét Berettyóújfalun töltötte. A vészkorszak idején, 1944 júniusában ő és nővére egy nappal azelőtt tudott pesti rokonaikhoz utazni, hogy a település zsidó lakóit deportálták. Egy pesti védett házban vészelték át Budapest ostromát, csodával határos módon 1945 nyarán szüleik is hazatértek – Berettyóújfalun egyedül az ő családjuk élte túl egészében az üldöztetést. A háború után a debreceni református főgimnáziumban, majd a fővárosi Madách Gimnáziumban tanult, szülei vaskereskedésük államosítása után, 1950-ben szintén Budapestre költöztek.
Polgári származása miatt nem jelentkezhetett egyetemre, de fölvették az Orosz (később: Lenin) Intézetbe, innen iratkozott át 1953-ban az ELTE magyar szakára, első írásai egyetemi évei alatt jelentek meg. Az 1956-os forradalom alatt nemzetőr volt, ezért diplomájának megszerzése után sokáig nem kapott állást, alkalmi munkákból volt kénytelen élni. 1959-től 1966-ig gyermekvédelmi felügyelőként dolgozott a VII. kerületi tanácsnál, mindennap szembesült azzal a nyomorral és kilátástalansággal, amely a mélyszegénységben élők életét jellemezte.
Élményeiből, tapasztalataiból született A látogató című, 1969-ben megjelent regénye.
Szociográfiai pontossággal, távolságtartásra törekedve, de a szenvedést átérezve és átélve írt egy olyan korszakban, amikor hivatalosan nem is lehetett társadalmi problémákról beszélni. A sikeres könyvvel nemcsak az olvasóközönség, de a szocialista államhatalom figyelmét is magára vonta.
Az ötvenes évek végén tagja volt a Belvárosi Kávéház írói asztaltársaságának.1960-tól félállásban a Magyar Helikon Kiadó lektora és sorozatszerkesztője is volt, legszívesebben a francia és az orosz irodalom jelentős alakjaival és irányzataival foglalkozott. 1960-ban elsőként adott áttekintést Magyarországon a nouveau roman legjelesebb képviselőiről.
1965-től a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet tudományos munkatársaként dolgozott. Jó barátságba került Szelényi Iván városszociológussal, akivel több közös munkát is jegyeztek, és gyakran jártak vidéki tanulmányutakra. Ezek az élmények inspirálták második regényét, A Városalapítót, amelyet a Magvető Kiadó politikai okok miatt elutasított, majd évekkel később cenzúrázva adott ki, így külföldön előbb jelent meg teljes szövege, mint idehaza. 1973-ban ügyészi figyelmeztetésben részesült, mert megpróbálta Haraszti Miklós Darabbér című könyvének kéziratát külföldre csempészni, állását elvesztette.
1974 nyarán Szelényivel megírta Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című történetfilozófiai esszét. A kommunista hatóságok lehallgatták és megfigyelték őket, a kéziratot elkobozták, a szerzők ellen államellenes izgatás címén eljárás indult, de felajánlották, hogy külföldre távozhatnak. Szelényi élt a lehetőséggel, de Konrád inkább a belső emigrációt választotta.
Írásait betiltották, azonban utazási tilalma 1976-ban lejárt, így ösztöndíjjal Berlinben, majd az Egyesült Államokban tölthetett egy-egy évet, és Párizsban is meglátogathatta oda emigrált családját. Ebben az időszakban írta meg A cinkos című regényét, amely „természetesen” szintén csak külföldön jelenhetett meg. A nyolcvanas években figyelme az esszéírás felé fordult, ennek eredménye lett az Autonómia kísértése és az Antipolitika című kötet. Van-e még álom Közép-Európáról? című írását 1984-ben a bécsi Schwarzenberg-palotában olvasta fel, amikor átvette a neki ítélt Herder-díjat. 1987-ben és 1988-ban az amerikai Colorado College-ban világirodalmat tanított.
Konrád a nyolcvanas évek végére a külföldi közvélemény előtt a kortárs magyar széppróza egyik legismertebb képviselőjévé vált, így a hatalom sokáig nem tudta eldönteni, hazaengedjék-e, vagy a határokon kívül rekesszék.
Az író részt vett a demokratikus ellenzék tevékenységében, 1988-ban a Szabad Demokraták Szövetségének egyik alapító tagja, 1991-ben a Demokratikus Charta egyik kezdeményezője, 1993-tól szóvivője volt. Művei 1988-tól itthon is megjelenhettek, a nyolcvanas évek végén született regénytrilógiája (Kerti mulatság, Kőóra, Hagyaték).
A kilencvenes évek nagy részében szinte csak esszéket írt; legfontosabb tanulmánykötetei közé tartozik az Ölni vagy nem ölni, Az újjászületés melankóliája, a Várakozás, az Áramló leltár, A közép tágulása, Az író és a város, a Csodafigurák – Arcképek, pillanatfelvételek, az Inga, a Harangjáték, a Zsidóságról. 2001-ben látott napvilágot önéletrajzi regénye, az Elutazás és hazatérés, amelyben a család háború alatti sorsát, saját vallomása szerint az életben maradás gyermekkori kalandját írta meg. A második rész 2003-ban Fenn a hegyen napfogyatkozáskor, a harmadik 2005-ben Kakasok bánata címmel látott napvilágot, ezt követte az Inga 2008-ban.
Munkásságáért 1990-ben Kossuth-díjat, 1991-ben a Nemzetközi PEN Club irodalmi békedíját kapta. 2001-ben neki ítélték a nemzetközi Károly-díjat, 2003-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét vehette át. 2004-ben Budapest díszpolgára lett. 2007-ben Franz Werfel emberi jogi díjjal tüntették ki. 2014-ben megkapta a zsidó-keresztény párbeszéd ösztönzésén fáradozó német egyesületek munkáját összefogó Német Koordinációs Tanács Buber–Rosenzweig-érem kitüntetést. 2015-ben Petőfi-emléklap a helytállásért elismerést kapott a XXI. Század Intézettől és a Terror Háza Múzeumtól. Tagja volt a Digitális Irodalmi Akadémiának, 1990 és 1993 között a nemzetközi PEN Club elnöke volt.
A magyar próza világszerte egyik legismertebb alakja 2019. szeptember 13-án hunyt el. Halála előtt röviddel átadta hagyatékát a Berlini Művészeti Akadémiának, amelynek 1997-től hat éven át első külföldi elnöke volt, ebből hozták létre a Konrád György Archívumot.
Művei elérhetők a Digitális Akadémia oldalon.
Nyitókép: Konrád György a 85. születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2018. április 5-én. Fotó: Kovács Tamás / MTI
