Finbar McBride (Peter Dinklage) életét a vonatok iránti szenvedély tölti ki. Nemcsak munkája köti a vágányokhoz - egy modellvasút-szaküzletben dolgozik -, de szabadidejében is kiül például a sínek mellé bámulni az elzakatoló szerelvényeket, vagy éppen mérföldeken át baktat elmélyülten a vasúti töltésen. Ennek a kényelmes és biztonságos egyhangúságban telő életvitelnek hirtelen vége szakad az öreg tulajdonos halálával, a boltot felszámolják, Finbar pedig örököl egy vasútállomást vidéken, egy Newfoundland nevű kisváros határában.
A helyszínen aztán nemcsak az otthonosnak nemigen mondható faépület várja, de ráakad egy pár különc figurára is. Azaz inkább azok akadnak őrá: egy szédült, negyvenes nő, aki kis híján elgázolja (kétszer egymás után) és egy unatkozó fickó a szomszédos büfékocsiból, aki minden elutasításra fittyet hányva barátkozni akar vele. Mindhárom ember magányos és mindhárman másképpen. Finbar apró termete miatt gyerekkora óta ki van téve az emberek gúnyos vagy épp csak bántóan csodálkozó megjegyzéseinek.
Olivia gyermeke elvesztése és válása után az egyedüllétben keresi az újrakezdés lehetőségét. Joe igazi latin macsó, aki máshol talán az élet császára lehetne, és ezen az isten háta mögötti helyen sem hagyja el kiapadhatatlan életkedve. A három figura között lassan mély, de rettentő sérülékeny barátság szövődik.
A korábban színészi mellékszerepekben feltűnt Thomas McCarthy író-rendező első filmje a 2003-as Sundance fesztivál nagy felfedezése volt, mely azóta sorra nyerte a fesztiváldíjakat világszerte. Mesterien egyensúlyoz a komédia és a lélektani dráma határán, és eközben igen sokat éreztet meg tapintatról, az ember felelősségéről a másik ember iránt. És mindezt nem üzenetté fogalmazva teszi, hanem az érzelmek olyan labirintusát vázolja fel, amelyben még sokáig elbíbelődhet a néző a vetítés után.
