Apaföld

Tőlünk nyugatabbra ugyanis mindig nagyra értékelték a hatvanas-hetvenes években virágzó magyar új hullám azon vonalát, amit elsősorban Gaál István (Sodrásban, Holt vidék, Magasiskola) és Kósa Ferenc (Tízezer nap) képviselt - akik műveikben a modernizmust ősi, archaikus szemlélettel vegyítették. Mindez úgy jön ide, hogy Nagy Viktor Oszkár bemutatkozó nagyjátékfilmje ezer szállal kapcsolódik ehhez a filmes hagyományhoz mind tematikailag, mind stilárisan, sőt egy-egy konkrét idézettel is. 

Az Apaföldben egy csonka családot ismerünk meg: az apa épp most szabadult a börtönből, kamasz- és felnőttkor határán járó fia pedig meglehetősen elidegenedett tőle. Az apa a legősibb, legelemibb dolog segítségével próbál visszatalálni hozzá: földet vesz, ahol szőlőt akar termeszteni, s az előkészületekbe a fiút is bevonja. A film beazonosítható, de valójában időtlen történetében ettől kezdve azonban apa és fia két külön úton indulnak el közös végzetük felé, és a fiú fiatal, vonzó nagynénjének jelenléte sem segít a helyzeten. 

Nagy Viktor Oszkár filmje nagyon erős, gyönyörűen megkomponált képekkel dolgozik. A párbeszéd és a vágás igen kevés benne, inkább az embert a természetben elhelyező totálok és a vad, nyers férfiarcokat mutató közelik segítségével fejti ki igen plasztikusan üzenetét. Az Apaföld egyszerű, tragikus története így elemi erővel talál utat a nézőhöz. 

KRITIKÁNK A FILMRŐL: Az apák útjai kifürkészhetetlenek - APAFÖLD