Csakis egy legény marad a gáton, a félig brit, félig római Arturius és az ő szarmata lovagjai. Bezony ám, ezek a lovagok kicsit más lovagok, ugyanis egy homályos, régi biznisz folytán messze kerültek a szép ukrán mezőktől és a végeket védik - bár leginkább a Chelsea B-középre emlékeztetnek és ennek megfelelően elsőre nem igazán szimpatikusak, de ki más küzdene meg a barbárokkal, mint ezek a kemény férfiak?
A radikálisan új nézőpont Antoine Fuquának (Kiképzés) köszönhető (ki más látná a régi, amúgy is homályos legendát ennyire más fényben, mint egy afroamerikai rendező, akinek aztán tényleg semmi köze az egészhez?), a sok harcjelenet pedig a hírhedten fegyvermániás Jerry Bruckheimer producer érdeme, hiszen a meglehetősen zöld történet célja mégiscsak az, hogy nagy csatákat láthassunk. Az események azonban csak akkorra gyorsulnak fel, amikor megjelenik a vad és dögös brit hercegnő, Guinevere, aki kínzásoktól elgyötört, de gyorsan gyógyuló kezébe veszi a dolgok irányítását. Maga Arthur - vagyis Clive Owen - ugyanis meglehetősen mélabúsnak mutatkozik, egészen addig, amíg a végén fel nem veheti a vasárnapi páncélját, és onnan kezdve valóban karizmatikusan aprítja a gyanúsan orkszerű szászokat.
A jó szemű néző nemcsak A Gyűrűk Urából talál idézeteket, hanem a Gladiátoron át a Rettenthetetlenig még vagy féltucatnyi más alkotásra ismerhet rá. Mindemellett a látványvilág remek, minden korhű, és amikor megkezdődnek a csaták, akkor a vitézek végre vitézkednek, és tényleg lehet izgulni - és pontosan ez itt a lényeg.
