Mindezt azonban korántsem negatív értelemben mondom, és az új darabot is azoknak ajánlhatom legfőképpen, akik kedvelik a beszélgetős filmeket - például Eric Rohmer műveit -, ahol egyszerűen csak örülünk, hogy jelen lehetünk a filmben zajló elmés, vicces - illetve a Barbárok a kapuk előttben általában - szatirikus és cinikus beszélgetéseknél életről, halálról, szerelemről, politikáról.
A húsz év előtti társaság azóta szétszéledt tagjait egy szomorú esemény gyűjti újra egybe. Rémynél, a híres nőfalónál, aki mellesleg történelem professzor, előrehaladott stádiumban lévő rákot diagniosztizáltak. Londonból hazatérő, topmenedzser fia elhatározza, összegyűjti a régi csapatot apja betegágya körül. Így esik, hogy a csípősnyelvű társaság újra találkozik, köztük számos nő Rémy múltjából. Hogy a beszélgetések mellett a cselekményben is alaposan képviseltesse magát a társadalomkritika, a topmenedzser fiú megvesztegetéssel intézi el, hogy a borzalmasan túlzsúfolt kórház egy használaton kívüli szárnyát hozzák rendbe az apja számára. Majd a papa egyik exszeretőjének junky lányán keresztül szerez heroint a haldokló fájdalmainak enyhítésére.
A cselekményre valójában nem is igazán érdemes túl sok szót vesztegetni, mert nem az a lényeg, hogy mi történik, hanem sokkal inkább az, hogy hogyan. Egy rákos férfi utolsó napjainak vagyunk tanúi, aki szépen, valamiképpen kedélyesen néz szembe a halállal, miközben mindez a filmben megpróbál a cinizmus és az irónia maszkja mögé bújni, de persze nem sikerül, úgyhogy mégiscsak meghatódunk, amikor a gyönyörű tóparti táj háttere előtt Rémy végleg búcsút vesz a földi nőktől...
