Az egymás után sorakozó dokumentarista képsorok jelentőségét a filmkészítők már a húszas években felismerték (Berlin, egy nagyváros szimfóniája, Ember a felvevőgéppel), az emberi világ feltérképezésének vágya pedig még ma is kedvelt témája a dokumentumfilmeseknek (Baraka - Világok arca, Koyaanisqatsi, Powaqqatsi, Naqoyqatsi). Pummell filmje is a valóságot, az életet akarja ábrázolni a maga teljességében - felelevenítve a montázsiskola legszebb hagyományait.
A Bodysong a születés csodájának képeivel kezdődik - és innen olyan messzire jut, amennyire csak lehetséges. Az élet körforgásának minden szelete (felnőtté válás, szex, erőszak, háború, halál) megjelenik benne. Archív felvételek, híradórészletek, home videók, amatőrfilmek, pornófilmjelenetek naturalista, lírai és megrázó kavalkádját látjuk először lassú, meditatív, majd egyre gyorsabb tempóban. A rendező által összeválogatott képek között a Grammy-díjas Radiohead gitárosának-komponistájának, Jonny Greenwoodnak a zenéje teremt szorosabb összefüggést.
Pummell filmje beteljesíti az esztétikai alapvetést, amely szerint egy műalkotás csak a befogadó közreműködésével jön létre véglegesen: valódi aktív részvételt kíván a nézőtől, hiszen nekünk magunknak kell megfejtenünk az egymás után sorjázó képsorok jelentését. A Bodysongot pedig nem lehet csak úgy fél szemmel-fél szívvel nézni: tágra nyitott szemet, szívet és fület igényel, teljes odafigyelést, hogy átadjuk magunkat a montázs és az asszociációk sodró lendületének.
Az interaktivitás pedig a vásznon kívül is folytatódik a www.bodysong.com weboldalon, ahol mindenki személyesen járhat utána a film képkockáinak, hiszen minden egyes kép mögött egy-egy történet rejtőzik.
