Ott már kicsit gyanús a dolog, hogy miért költözteti apuka az őket ért trauma, vagyis anyuka elvesztése után kislányát egy sötét erdő szélére, hiszen nem kell ahhoz pszichológusnak lenni, hogy tudjuk: ez a gyerek félni fog. És tényleg fél, amiben komoly szerepet játszik Charlie, az elképzelt barát. Charlie nem szereti aput, őt hibáztatja anyu haláláért, és ezt egyre drasztikusabb módon érezteti is. Mi pedig kezdünk félni Charlie-tól, pedig nem is látjuk, a szemüveges De Niro pedig olyan értetlenül áll az események előtt, ahogy csak a pszichológusok tudnak.
A pályáját megjegyezhetetlen színészként kezdő John Polson rendező (Fullasztó ölelés) munkáját tulajdonképpen tanítani lehetne filmes alapismertetek órán. Mindent példaszerűen csinál és minden trükköt bevet, a megvilágítási trükköktől a speciális kameramozgáson át egészen odáig, hogy mi történjen a ronda perzsamacskával, hogyan keltsünk feszültséget egy teáskannával, és miként lehet ártatlan gyerekrajzokat ijesztőnek beállítani. Csak az a baj, hogy újat nem mutat, ilyet pedig már túl sok láttunk, és egy rutinosabb néző elég hamar rájön, hogy mikor akarják félrevezetni, mikor forog a film üresjáratban és kire érdemes gyanakodni - hát mindenkire, aki él! De egyvalaki azért viszi a filmet, Dakota Fanning (Nevem Sam, Tűzben edzett férfi) aki a hülye barna paróka és a szeme alá ragasztott karikák ellenére is meg tudja mutatni, hogy milyen ijesztő lehet egy kilencéves kislány. Nagyon ijesztő!
