Bunyó

 

A délről érkezett Shawn MacArthur New York dzsungelében küzd az életben maradásért a maga kispályás módján: mindenféle bóvlit árul az utcán. Egy utcai összetűzés során a simlis Harvey Boarden felfigyel rá (és kemény öklére), és bevezeti a free style bunyó durva, hazug, ám a kitörés reményével kecsegtető és sok pénzt ígérő világába. Hősünk ? ahogy az fokozatosan kiderül ? rendelkezik ugyan némi múlttal, ami a verekedést illeti, ám most olyan küzdelmek várnak rá, ahol nincsenek súlycsoportok, a felek kezén nincs bokszkesztyű, és úgy alapvetően egyáltalán nincsenek szabályok sem: a másik fejének a falicsapba verésétől a fojtogatáson át a harapásig bármi megendedett.

A tipikusan B-filmes bunyófilm (al)műfaját (melynek egykori királya elsősorban Jean-Claude Van Damme volt, lásd pl. Oroszlánszív) az alkotók úgy próbálják beemelni a fősodorba és emészthetővé tenni a zsáner kedvelőin kívül mindenki más számára is, hogy a zúzásokat érzékeny környezetrajzzal párosítják (az író-rendező Dito Montiel előző filmje az Őrangyallal, védtelenül volt), és fáradozásaikat nagyrészt siker koronázza. A Bunyó teljesen nézhető darab akár a női közönség számára is, hiszen címéhez képest feltűnően kevés benne a bunyó: itt nem a puszta akcióról, vérről és verítékről szól a dolog, könnyekről annál inkább, mivel a kemény ütések mögött egy álcázott fejlődéstörténet rejlik.