Citromfa

A miniszter biztonsági különítménye ugyanis úgy gondolja, palesztin terroristák bújhatnak el Salma buja citromligetének lombjai közt, ezért le akarják tarolni az egész területet, pedig az asszonynak ez jelenti egyedüli megélhetését, az érzelmi értékről nem is beszélve. Salma tehát jogi küzdelembe kezd: felkeres egy fiatal ügyvédet, akivel beadványokat írnak, tárgyalásokra járnak a - nyilván önmaguknál sokkal többet jelentő - citromfák érdekében. Fáradozásaik leginkább Dávid és Góliát küzdelmére emlékeztetnek, a sajtó azonban felkapja az ügyet... 

Eran Riklis filmje evidens módon rejti magában a didaxis csapdáját, hiszen mi mást is szimbolizálhatna a palesztin kisember küzdelme az izraeli politikus ellen, mint az egész palesztin nép függetlenségi törekvését elnyomóival szemben? A Citromfának mégis sikerül elkerülnie ezt a csapdát, aminek érdekében több eszközt is bevet. Kapunk egy-egy kulcsfontosságú érzelmi szálat mindkét oldalon (Salma és ügyvédje közt alakul valami, miközben a miniszterfeleség kezd elhidegülni urától), ami biztosít minket arról, hogy itt nem jelképek, hanem érző emberek csatáznak. A film legnagyobb erénye mégis az a kisrealizmus, amely a nagy csata mellett ugyanakkora súlyt helyez a hétköznapi rezdülésekre is: arra, ahogy Salma befőttet készít a leszüretelt citromokból, vagy ahogy belobban a meggyújtott gázláng a tűzhelyen.