Clara

Schumann asszony ugyanis maga is foglalkozott zeneszerzéssel, ezenkívül kora egyik legelismertebb zongoraművészét tisztelhetjük személyében, dirigensként pedig a film tanúsága szerint férjén is túltett. A Clara azt az időszakot meséli el, amikor 1850-ben a házaspár Düsseldorfba költözik, mert Schumannt a város zenekarának karmesteri posztjával bízzák meg. A két zenészen kívül fontos szerep jut egy harmadiknak is: ő a fiatal Johannes Brahms, aki mélyen tiszteli mind Robert, mind Clara Schumannt - sőt utóbbi iránt mintha még mélyebb érzelmekkel viseltetne. Az alakuló szerelmi háromszögön kívül azonban sokkal nagyobb gondot okoz a művészek életében a Roberten egyre inkább elhatalmasodó kedély- és idegbetegség... 

A Clara tehát címével ellentétben nem egyedül a zenésznőről szóló életrajzi mű, hiszen ugyanakkora súly esik benne Robert Schumannra és Johannes Brahmsra is (talán mert a rendező Brahms leszármazottja). Ezt leszámítva az alkotás nem sokkal több és nem is sokkal kevesebb, mint egy korrekt, ám elég száraz életrajzi film. Amivel több, az esetleg Martina Gedeck játéka, aki egy szélsőbalos terrorista (A Baader-Meinhof csoport) után most egy ihletett művész bőrébe bújhat. Amivel pedig kevesebb, az a francia Pascal Greggory alakítása, aki Robert Schumannként túlzó ripacskodásokra ragadtatja magát.