Különben miért tartaná fenn az USA a legigazságtalanabb diktatúrák ellen alkalmazandó teljes kereskedelmi embargót, miközben az amerikai fiatalok Che Guevara pólóban rohangálnak és a Buena Vista Social Club zenéjét hallgatják - bár maguk a zenészek veszélyes elemként nem kaphatnak amerikai vízumot. És miért készítene Oliver Stone pont Fidel Castroról filmet.
Az érthető, hogy miért érdekli Stone-t Castro, hiszen a rendezőt mindig is a XX. század második felének történelme foglalkoztatta, filmjei között pedig eddig is akadtak életrajzi jellegűek (lásd: Doors, Nixon). Az viszont kevéssé érthető, hogy ha már komolyan fel akar dolgozni egy ilyen témát, akkor miért nem marad objektív. A három nap alatt felvett, 30 órányi interjúból és életképből, valamint számos régi dokumentumfilmből összevágott Comandante ugyanis leginkább arról szól, hogy mennyire keresi Castro barátságát és mennyire vesz készpénznek mindent, amit az öreg róka mond. Ugyan elhangzik néhány rázósabbnak szánt kérdés is, mint a homoszexuálisokkal és feketebőrűekkel szembeni megkülönböztetés, vagy az angolai beavatkozás, de Fidel ügyesen és rutinosan táncol arrébb, ha úgy érzi, hogy szükség van rá. Többnyire azonban nem fogja magát vissza, hiszen imád beszélni - nála hat-hét órás egy sztenderd szónoklat! -, Stone pedig nem erőltet semmit és minden válasznak örül, de egy jó dokumentumfilm esetében mindig a nézőnek kell eldöntenie, hogy mit hajlandó elhinni és mit nem. És bár a jó öreg Fidel néha hetet-havat összehord, legalább látszik, hogy hisz a forradalom egyre homályosuló eszméjében, szereti Kubát és táncos kedvű népét.
