Csak egy szerelmesfilm

A legtöbb ember, ha csak picit is - de inkább nagyon -, unja saját életét, és szívesen bújna valaki más bőrébe. Mondjuk egy olyan rossz hírű, de ellenállhatatlan nemzetközi kalandornak a bőrébe, akinek jó családból való csinos csaja van. És bizony, e talányos felvezetés arra volt jó, kedves olvasó, hogy röviden a cselekményre térjünk. A bűnügyi fotós, Jonas boldog házasságban él feleségével, Mettével (vagy legalábbis azt hiszi) és két kisgyermekükkel, ám amikor rozoga autója miatt balesetet okoz, és az ütközés áldozata, az átmenetileg látását vesztő idegen lány összetéveszti titokzatos kedvesével, hősünknek valahogy nem akaródzik nemet mondani.

Innentől kezdve a lány és az ő látványosan tehetős családja úgy tekint rá, mint a sötét múltú Sebastianra, akivel a látását lassan visszanyerő Julia akkor ismerkedett meg, amikor Dél-kelet Ázsiában élt. Ole Bornedal (Éjjeliőr a hullaházban, Dina vagyok) jó szándék, gyávaság és az önáltatás furcsa keverékét sózza főhőse nyakába, és a klasszikus film noir eszközeivel lassan, de rendíthetetlenül építi fel a szükséges mennyiségű feszültséget és bizonytalanságot, miközben kellő mennyiségű fekete humort is adagol, és ez, mint tudjuk, ma már a dán filmek igazi védjegye. A háttérben ugyanis tolókocsis fantomok és helytelenkedő holttestek ólálkodnak, és vajon hová tűnt az igazi Sebastian?