Az átlagember ez esetben Antoine, egy párizsi étterem jólelkű üzletvezetője, aki egy este, munkából hazafelé megmenti egy öngyilkosjelölt életét. Pechjére van olyan lelkiismeretes, hogy nem hagyja magára a kétségbeesett pasast, hanem mindent megtesz, hogy az újra lábra álljon. Befogadja lakásába a depressziós és élhetetlen Louist, felruházza, pénzt ad és munkát szerez neki, sőt, megpróbálja összehozni volt barátnőjével, aki miatt meg akart halni. Csakhogy a szóban forgó lány, bizonyos Blanche, szintén komplikált eset, viszont egészen vonzó teremtés és megtetszik neki a kifejezetten furcsán viselkedő Antoine. Ettől kezdve hősünk egyre jobban belekeveredik saját jószándékú hazugságaiba, és most már neki kezd kicsúszni a lába alól a talaj, míg pártfogoltja lassan egyre magabiztosabbá és kiállhatatlanabbá válik.
A film igazi old school darab, akár a hetvenes években is készülhetett volna: visszafogott, elegáns és frappáns, de nem akar mindig és mindenáron vicces lenni. Azért akadnak frenetikus részek is, mint az elsietett búcsúlevél felolvasása a rövidlátó nagymamának, vagy Louis borpincéri ügyködése, de elsősorban a jól megírt párbeszédek, a remek időzítésű fordulatokkal megírt forgatókönyv, és természetesen Daniel Auteuil és Jose Garcia párosa viszi a filmet. Auteuil faarccal és nagyon fegyelmezetten játszik - bár nem árt figyelni a szemöldökét! -, a kevésbé ismert Garcia viszont kedvére ripacskodhat: az emberi ostobaságnak és szerencsétlenségnek olyan ragyogó egyedfejlődését mutatja be, hogy azt öröm nézni.
