El Greco

Yannis Smaragdis rendező munkája megidézi Milos Forman Goya kísértetei című 2006-os művét is (ahhoz hasonlóan "senki sem számít benne a spanyol inkvizícióra": mindkét filmbeli festő életében nagy fontosságra tesz szert egy-egy elszánt főinkvizítor). Ám ennél több pozitívum nemigen mondható el az El Grecóról, mivel csak témáját és egyes motívumait illetően emlékeztet a Goya-filmre, művészi értékét sajnos meg sem közelíti. Smaragdis filmje nem tesz többet, mint kötelességszerűen felmondja a biográfiai adatokat Dimitris Siatopoulos fiktív életrajzi regénye alapján: a velenceiek által megszállt Krétáról az elnyomás ellen lázadó, tehetséges fiatal festő Velencébe, Tiziano műhelyébe megy, ahonnan később Spanyolországba, Toledóba költözik, s itt összeütközésbe kerül az inkvizícióval. 

Az El Greco azonban nem is alkotói fantáziátlanságán vérzik el, hanem a színészi játékon: az angol, spanyol és nagyrészt görög művészek annyira túljátsszák szerepüket, hogy az olyan komikus hatást kelt, mintha csak egy dél-amerikai szappanoperát néznénk. Hiába végzett a főszereplő Nick Ashdon a brit királyi színiakadémián - az elégtelen színészvezetés okán állandóan elgaloppírozza magát, a filmet így még Vangelis zenéje sem mentheti meg.