Elhallgatás, árulás, bizonytalanság...

Első nagyjátékfilmje, az Álmodozások kora (1964) még mentes a politikától, fiatal főszereplőinek nem a fennálló rendszerrel, hanem a felnőtté válás, az önállósodás traumájával kell szembesülniük. A film utolsó jelenete ezt nagyon szépen fejezi ki: "Tessék felébredni!" hangoztatja megállás nélkül a telefonközpont. Szabóra nagy hatást gyakoroltak a francia új hullám, azon belül is Truffaut könnyed, személyes hangvételű filmjei, melyeket roppant ügyesen tudott áthelyezni a magyar viszonyok közé. Kamerája szinte együtt él a szereplőkkel, követi őket minden lépésükben. Az Álmodozások kora nemcsak Szabónak, hanem egy új filmes generációnak, az ún. "Így jöttem" vonulatnak (Gaál, Huszárik) az eljövetelét is hangoztatja. A történelem objektív ábrázolása helyett az egyén és annak érzései, gondolatai, vívódásai kerülnek előtérbe. Következő filmjében, az Apában (1966) már helyet kap a történelem, a politika, de a korábbi filmjéhez hasonló szubjektív hangnem még erősen jelen van. Szabó egy olyan generációt mutat be, akik apa nélkül nőttek fel, ezért nem marad más nekik, mint hogy képzeletükben idézzék fel az elhunyt szülő emlékét. Ezt teszi főszereplőnk, Takó is, aki kisiskolás korában valóságos félistenként jeleníti meg gondolataiban édesapját, egyetemistaként azonban már nem mer beszélni róla, még évfolyamtársainak sem. Az '56-os forradalom hevében csak azt hajlandó elárulni, hogy orvos volt, de hogy partizán is a világháború alatt, azt már titokban tartja. Takónak felnőttként rá kell jönnie, hogy az apjáról kialakított illúzió elveszett, és már csak magára számíthat. Akárcsak az Álmodozások kora szereplőinek, neki is fel kell nőnie, nem élhet tovább az emlékeiben, a képzeleteiben, hanem tovább kell lépnie, át kell úsznia a Dunát, mint ahogy azt a film végén meg is teszi számos sorstársával együtt. Csakhogy ez nem megy olyan könnyen, mert az a bizonytalanság, mondhatni káosz, ami áthatja gondolatait (akárcsak a mai fiatalokét) - amikor már azt se tudja, hova tartozik, mi a célja - visszatartja őt. Szabó egyértelműen erre utal, mikor Takónak egy filmforgatás alkalmával statisztaként le kell vennie ruhájáról a sárga csillagot, és nyilas katonának öltöztetik be. Az egyetlen mentőöv ebben a zűrzavarban a szerelem, a felnőtté válás következő nagy ugródeszkája. Szabó 1970-ben egy egész filmet (Szerelmesfilm) épít erre állandó akkori színészeivel, Bálint Andrással és Halász Judittal.

1970 fontos évszám a magyar filmtörténetben. Nemcsak azért, mert két zseniális film (Szindbád, Szerelem) készült el ekkor, hanem mert fordulópontot jelentett Szabó életművében. Filmjei innentől kezdve a történelemre fókuszáltak, és arra, hogy egy adott politikai rendszer mennyire igyekszik nyomást gyakorolni, felhasználni, ill. kihasználni a szereplőket céljai elérésében. A '70-es évektől kezdve ilyen vagy olyan szemszögből, de szinte valamennyi Szabó filmben megjelenik a monarchia, a század eleji Európa, a második világháború, a nácizmus, és az azt követő események, meg persze az a bizonytalanság, ami végigkíséri a szereplők életét. A Tűzoltó utca 25. -ben (1973) egy ház lakóinak kell átvészelniük a magyar történelem kb. ötven évét, míg le nem rombolják otthonukat. Egy meghatározó motívumra épül a film: az emlékekre. A házban imbolygó kamera egymás után eleveníti meg a szereplők emlékeit, néhol már annyira zaklatottan, hogy azt sem lehet tudni, kiét látjuk. Mindezt tovább nehezítik az olykor szürrealizmusba áthajló látomások is.

Az igazi változás Szabó filmjeiben az 1979-es Bizalommal indult el. Már nem az emlékekre, a személyességre fekteti a hangsúlyt, hanem egy lineárisan elmesélt történetre. Operatőre (aki eddig Sára Sándor volt, ezután Koltai Lajos lett) visszafogottabb, objektívebb. A film címével ellentétben éppen arról szól, ami a főhősében, Bíró Jánosban nincs meg. Ő kezdettől fogva gyanakvó "átmeneti" feleségével, Katával szemben, még azután is, hogy lelkileg és testileg is közelebb kerültek egymáshoz. Gyanakvása lassacskán féltékenységbe megy át, és ezzel csak árt a feléje szeretettel közeledő lánynak. Bírót korábbi szeretője feladta a Gestapónak, de ezt Katának nem árulja el, a bizalmatlanság ezért mindvégig megmarad benne. Hőseink a háború kiszolgáltatottjai. Múltjukat el kell felejteniük, arra kényszerülnek, hogy eljátsszák a férj-feleség viszonyt, de a legszörnyűbb mégis az a bizonytalanság, az a félelem, amely a magánéletükre is kihat, ellehetetleníti kapcsolatukat, és amely a háború végeztével sem szűnik meg. Nem tudják magukat kiszabadítani a politika és a háború karmai közül, és még ha meg is próbálnának felülemelkedni rajta, akkor is a biztos bukás várna rájuk. Erről szól Szabó következő három filmje, a Mephisto, Redl ezredes, Hanussen trilógia.

Mindhárom film főszereplője (Klaus Maria Brandauer alakításában) a felemelkedés és a bukás klasszikus útját járja be. Rendületlenül hisznek abban, amit tesznek, hisznek a rendszerben, amiben élnek, miközben nem veszik észre, hogy csak jelentéktelen darabjai egy ördögi gépezetnek. Ha rá is jönnek erre, akkor már késő lesz. Höfgent, azaz Mephistót csak egy dolog érdekli: a színészkedés. Olyan elvakult lelkesedéssel és alázattal végzi munkáját, hogy felesége figyelmeztetése ellenére sem tűnnek fel neki a körülötte zajló komoly történelmi események. Nem akar belekeveredni politikai ügyekbe, miközben már nyakig bennük van. Karakteres és erős figura, de valójában gyenge és ellentmondásos, aki határozottan el akarja különíteni a művészetet a politikától, mégis ő lesz az, aki összehozza őket. Önző ambíciói vannak, és ezt barátai (akiket ezzel gyakorlatilag elárult) is megsínylik. A nácizmus leszámol mindazokkal a színészekkel, akik kezdetben az ún. forradalmi bolsevik társulathoz tartoztak, kivéve persze Höfgent, akit arra használnak fel, hogy saját kultúrájukat hirdessék. Szabó filmjei közül talán a Redl ezredes kapcsolódik legszorosabban múltjához. Számos olyan mozzanat található benne, melyet könnyen össze lehetne hasonlítani a rendező tetteivel. A címet adó főhős rendíthetetlen híve a császárnak és a monarchiának, emiatt már gyerekkorában árulásra kényszerül. Akárcsak Höfgen, ő is saját ambícióit tartja szem előtt. A hatalom ezt ki is használja, és arra kérik fel, hogy szűrje ki azokat az embereket, akik nem szolgálják a császárt kellő tisztelettel. Redlnek emellett mindenkiről jelentést kell írnia. Tettei nem maradnak következmények nélkül, gyerekkori barátjával meg is romlik a viszonya. A rendszer, amiben annyira hitt, végül ellene fordul, Redlt hazaárulással vádolják, és elkeseredettségében öngyilkos lesz. Ahogy Höfgen, Redl is áldozata lett egy olyan rendszernek, amelyben szilárdan hitt. A harmadik filmben, a Hanussenben egy napról napra híresebb látnok képességeit igyekszik felhasználni a hatalom, de ugyanakkor erős kételyei is vannak benne. Hanussen is távol akarja magát tartani a politikától, de mikor megjósolja Hitler hatalomra kerülését, menthetetlenül bekerül a folyamba. Kényszerítették arra, hogy a jövőbe lásson, és szerencsétlen Hanussen nem tehetett más, mint hogy elmondta az igazságot. De a hatalomnak nem kell még egy próféta, ezért Hanussen az életével fizet. Látható tehát, hogy a politika mindhárom esetben a totális hatalomra törekszik, és attól sem riad vissza, hogy a művészeket, tehetségeket vallomásra, netán árulásra kényszerítse.

Úgy tíz évvel később Szabó visszatér a magyar történelem zűrzavaros éveire, ezúttal egy zsidó család három generációjának tükrében. Mindannyian egyaránt elszenvedői és áldozatai a különböző politikai rendszereknek. Sonnenschein Ignácot a monarchia korrupciójának szele csapja meg, Ádámot és Ivánt a fasizmus, illetve a kommunizmus használja ki, és nyomja el. Mindhárom fiú az asszimilációért küzd, de a folyamatosan változó politikai erők mellett ez szinte lehetetlen. Az ezt követő film, a Szembesítés témájában közelebb áll Szabó húsz évvel korábbi trilógiájához. Főhőse a tehetséges karmester, Wilhelm Furtwängler, aki nagy ívben kerüli a politikát, elhatárolja a művészetet tőle, mégis a háború után ő lesz az amerikai Arnold őrnagy vizsgálódásainak központi figurája. Arnold minden áron be akarja bizonyítani, hogy Furtwängler jóban volt Hitlerrel, nem törődve a karmestert körülvevő tisztelettel és rajongással. Furtwängler nem tagad semmit, miért is tenné? Hiszen ő csak zenélt. De azt cáfolja, hogy szimpatizálna a náci nézetekkel, és ez az, amit Arnold nem akar elhinni neki. A Szembesítés nemcsak attól érdekes, hogy ki hogyan küzd a saját maga igazáért, hanem attól is, hogy nagyon jól tükrözi a kulturális és történelmi különbségeket. Arnold kemény, erőszakos ember, aki arra képeztek ki, hogy a legutolsó információt is kicsikarja "áldozataiból", viszont azt elfelejtették közölni vele, hogy egy olyan országba kerül, amelynek jelentős kulturális hagyományai vannak. Arnold csak filmen látja mindazt, amit az európaiaknak a valóságban kellett átélniük, ezért sosem lesz képes együtt érezni velük, így Furtwänglerrel sem, aki az ő szemében ugyanolyan náci, mint bárki, akit Nürnbergben elítéltek.

Szabó hősei vagy hétköznapi emberek, vagy a tehetségükkel a közösségből kiemelkedő egyének, akik általában nem tudják, vagy nem akarják észrevenni a körülöttük lezajló eseményeket, kitartanak maguk elvei mellet, de ezért súlyos árat kell fizetniük. Ilyen Höfgen és Hanussen, de nyugodtan ide lehet még sorolni Furtwänglert, vagy Sors Ádámot is, aki élete utolsó perceiben saját nevét és dicsőségét ismételgeti. Az igazat mondja, de elbukik. Mint Hanussen. Akármilyen rendszerben éljenek is hőseink, egyvalami mindig összeköti őket: a biztonság keresése. Ez az, amiért szereplőink folyton folyvást küzdenek. Az Álmodozások kora hősei a fiatalságban találják meg a biztonságot, ezért szörnyű érzés bekerülni a felnőttek világába. Takónak az apja, a Tűzoltó utca lakóinak lerombolt házuk, Katának János jelenti a biztonságot, a Brandauer alakította karaktereknek a karrier, a Sonnenschein családnak az asszimiláció, a karmesternek a zene, stb. Ennek megtalálásához szükségük van biztos identitásukra, de sajnos ez nem mindenkinek adatik meg. Klaus Schneidernek a Hanussen nevet kell felvennie, hogy sikeres lehessen, Sonnenscheinéknek pedig Sorsra kell változtatniuk nevüket, hogy zsidó származásukat elfedjék.

Szabó István filmjei egyfajta történelmi lenyomatok arról, milyen kaotikus állapotok uralkodtak Közép-Európában és Magyarországon a 20. század elején és közepén. A filmek ma is aktuális üzenettel rendelkeznek, hiszen olyan korban, olyan világban élünk, ahol a politika (most már a tömegkommunikáció segítségével is) mindig azon fog igyekezni, hogy beférkőzhessen hétköznapjainkba, hogy hirdesse igéit, nem törődve a következményekkel, amelyek súlyos hatással lehetnek mindannyiunk életére.