Fados

Az idén az Európai Filmakadémia által a legjobb dokumentumfilm díjára jelölt mű azonban nem fáraszt minket ismeretterjesztő részekkel, beszélő fejekkel vagy kultúrtörténeti áttekintéssel, hanem az elején egy felirat segítségével három mondatban elmeséli, mi is az a fado (egy Portugáliában, a XIX. században az afrikai és brazil bevándorlók körében kialakult zenei műfaj), majd nemes egyszerűséggel különböző színpadi produkciókat tárnak a néző elé szép sorban, egymás után. 

A zenés-táncos-dalos előadások közt láthatunk (és persze hallhatunk!) táncos-tömeges bevonulást, két szál gitárral előadott instrumentális darabot, balett-táncosokkal megtámogatott előadást, dramatizálva megjelenített népdalt, háttérvetítéssel aláfestett produkciót stb. A fadók egy része természetesen a szerelemről szól, másik része pedig - bevándorlókhoz kötődő lévén - amolyan melankolikus, nosztalgikus "búsongó". Ha gondoljuk, a dalok szövegét követhetjük a feliratokon, de választhatjuk azt is, hogy egyszerűen átadjuk magunkat a zenének és a látványnak. 

Ennek "megrendezéséhez" ugyan nem kell Carlos Saurának lenni, hiszen nem sokban haladja meg egy színházi közvetítés igényét és színvonalát, de attól még élvezhetjük (mondjuk nem mint filmet, hanem mint élményt), főleg ha rajongói vagyunk a portugál muzsikának és a táncművészetnek.