Good

 A baj csak az, hogy ez egyszerűen ordít róla: a jelenetek plánozása és felépítése, a körülményes párbeszédek és az egész film életidegen jellege mind arra utal, hogy lefényképezett színdarabot látunk, amiből még az eredeti mű erényeit is sikerült kilúgozni. 

A Good főhőse John Halder irodalomprofesszor, aki a II. világháború küszöbén álló Németországban próbál kívül maradni a náci propagandán, csakhogy elköveti azt a hibát, hogy ír egy regényt, melyben - súlyos beteg édesanyja ihletésére - az eutanázia kérdését vizsgálja. A könyvre természetesen a nemzetiszocialista pártvezetés is felfigyel (hiszen tragikus módon tökéletesen összecseng az Endlösunggal), és Haldert ettől kezdve mind jobban magával sodorják az események... 

Amiből a Good esetében előnyt lehetett volna kovácsolni, az értelemszerűen a színészi játék, de Vicente Amorim rendező még a rendelkezésére álló remek színészeket sem tudta megfelelően alkalmazni. Viggo Mortensen a főszerepben egyszerűen színtelen-szagtalan, az anyát játszó Gemma Jones ezzel szemben úgy ripacskodik, hogy az bántóan hamis jeleneteket eredményez. Főhősünk lelkiismereti drámáját, morális gyötrődését pedig sajnos el kell hinnünk bemondásra a szinopszisnak, hiszen a Good nemcsak poros, de szinte üres is: csak a puszta történéseket sorolja fel - a mély lelki tusákat nem ábrázolja.