Hajrá boldogság!

 A Mezítelenül és a Titkok és hazugságok alkotója, Mike Leigh most nem családi drámát vagy beteges kapcsolatot prezentál, sokkal inkább egy életformát vagy gondolkodásmódot, azt, hogy egy bolondos harmincas nő hogyan képzeli el a boldogulását, és miként valósulnak meg vágyai. Poppy (Sally Hawkins), a fiatal általános iskolai barátnő öntörvényű ruhakompozícióival ahhoz a korosztályhoz tartozik, mely a kilencvenes évek bulikultúrájában szocializálódott, és a Portobello Road bolhapiacán kívül nem szívesen vásárol sem ékszert, sem csizmát. Hősnőnk különösen vidám teremtés, mintha a párizsi Amélie betrippezett (és úgy maradt) rokona lenne, azzal a különbséggel, hogy az ő életében nincsen helye a csodáknak. 

Leigh bámulatos, látszólag keresetlen precizitással mutatja be szereplőit, akik Poppy szűkebb-tágabb környezetéből kerülnek ki, és fest le majdnem jelentéktelen helyzetekkel egy egész nemzedéket. A Hajrá boldogság! a csacsogó és színes felszín ellenére legalább olyan kemény és őszinte dráma, mint Leigh bármelyik korábbi filmje, hiszen Poppy életének egyik legfontosabb - egyszerre humoros és elgondolkodtató - epizódját meséli el. 

Aki két óra alatt nem szeret bele a hősnőbe, az azonnal kérjen időpontot orvosától vagy börtönpszichológusától, a többiek meg jegyezzék meg, hogy egyszer nekik is fel kell nőniük!