A kilencvenes évek végének egyik hangos médiabotránya tört ki, amikor a New Republic című, patinás múltú hetilap egyik szerzőjéről kiderült, hogy oknyomozó cikkei puszta kitalációkon alapulnak. Az ügyben egy internetes magazin, a Forbes játszotta kulcsszerepet, riportere egyszerűen rákeresett a Glass hackerekről szóló cikkében szereplő nevekre és tényekre, és nem talált semmit. Miután a honlap és a hetilap főszerkesztői felvették egymással a kapcsolatot, a két médium amúgy is feszültséggel terhes viszonya különösen kínos nyomozásba torkollott. A Forbes a kiugrás lehetőségét látta az ügy feltárásában, a New Republic pedig becsületét akarta menteni. És mindezt csak még kínosabbá tették Glass mesterkedései, félrevezető, hamis információi, amelyekkel fedezni próbálta csalását. Végül kiderült, hogy Glass munkásságának több mint fele hazugságokat tartalmazott.
A Billy Ray által írt és rendezett film több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. A lap munkatársai, akik a cikkek tényanyagát nyomtatás előtt ellenőrzik, hogyhogy nem leplezték le Glasst azonnal? És egyáltalán, Glass miért hazudott? A válasz a főszereplő jellemében rejlik, amelyet Christensen mesteri érzékenységgel ábrázol: kisfiús ártatlanság, elismerés utáni vágy, számító céltudatosság, kétségbeesett alattomoskodás, a népszerűségre való törekvés kavarog alakításában. Partnerei pedig egytől egyig remekül jelenítik meg az etikai kiállásra kényszerített emberek zavarát.
