Hét élet

Emberünknek a legtöbb műfaj jól áll - és ezúttal valami olyasmivel próbálkozik, mint a 21 gramm vagy az Ütközések, ráadásul ismét Gabriele Muccino rendezővel állt össze, akivel már A boldogság nyomában megható igaz történetében is ütőképes párost alkotott. Az új közös mű a súlyos, könnyfakasztó, erős érzelmeivel már-már a giccs határait feszegető melodrámák sorába áll be - ezek közül is azokéba, melyek ezt a rengeteg, szinte elviselhetetlen emóciót trükkös dramaturgiával próbálják némileg elviselhetőbbé tenni.

A Hét életben is több cselekményszálat mozgatnak az alkotók (ahogy arra a cím is utal, legalább hetet), csakhogy ezeket szorosan összeköti egyetlen személy, a Smith által megformált rejtélyes figura, akiről nagyon sokáig csak az derül ki, hogy megfigyel és felkeres bizonyos embereket, kutatja életüket, gondjaikat, hogy később valami nagy-nagy ajándékot adjon nekik. A teljes igazság csak a film legvégén derül ki, a nagy aha-élményt azonban sajnos némiképp csökkenti, hogy időközben a rendező - a forgatókönyvíróval teljes egyetértésben - lemondott a több szálon futó, szokatlan szerkezetről, és művét egyre inkább a többire nehezedő szerelmi vonalra hegyezi ki. A Hét élet így végül egyértelműen a szomorú szerelmi történetek szerelmeseinek jóindulatára pályázik.