(MTI) A Siete días en La Habana (Hét nap Havannában) című kétórás alkotásban mutatkozott be először rendezőként Benicio del Toro. Az Oscar-díjas színész mellett Laurent Cantet, Az osztály című filmmel négy évvel ezelőtt Arany Pálmát nyert francia rendező, Julio Médem és Pablo Trapero argentin, Juan Carlos Tabío kubai, Gaspar Noé szintén francia, valamint Elia Szuleiman palesztin rendező vett részt a spanyol és francia forgalmazók által támogatott film forgatásában. A negyedórás epizódokban mindegyik alkotó egy-egy fiktív történeten keresztül rajzolja fel saját portréját Havannáról, hasonlóan a korábban Párizsról, illetve New Yorkról szintén nemzetközi rendezőcsapattal készült szkeccsifilmekhez.
Az opusok mintegy felében egy külföldi szemszögéből ismerhetjük meg a kubai fővárost. Del Toro egy amerikai diákot kísért el a kubai éjszakába, Pablo Trapero kisfilmjében Emir Kusturica szerb rendező önmagát játssza a havannai filmfesztiválon, Julio Medem drámájában egy spanyol impresszárió ajánl új életet Európában egy kubai énekesnőnek, más rendezők viszont egy-egy rövid történet formájában életképszerűen mutatják be a havannaiak szegény, de vidám és szolidáris világát.
"Egy ilyen filmmel olyan emberekre irányíthatjuk a figyelmet, akiknek a hangját ritkán hallani" ? mondta Cannes-ban Laurent Cantet. Epizódjának főhőséül egy olyan idős havannai vallásos asszonyt választott, aki egy álma után egy nap alatt szökőkutat építtetett Szűz Mária tiszteletére a belvárosi lakása közepére a lerobbant ház lakóival.
Az alkotások közül kiemelkedik Elia Szuleiman Egy kezdő naplója című epizódja. A rendező saját szavai szerint egyszerre önmagához és a városhoz is hű művet akart készíteni, arra törekedve, hogy elkerülje a Kubáról kialakult sztereotípiákat. A palesztin rendező kisfilmjében "saját tudatlanságát" osztja meg a nézőkkel Havannáról.
Őt magát látják a nézők eltévedni egy luxusszálloda folyosóján, majd sétálgatni a kubai forradalom emlékhelyein, miközben arra vár, hogy Fidel Castro fogadja azután, hogy befejezte éppen aktuális beszédét, amelyet élőben közvetít órákon át a televízió. Szuleiman időnként betér a havannai palesztin nagykövetség impozáns, de üres épületébe, ahol összesen egy férfi tartózkodik, de az is gyümölcsökkel foglalkozik a kertben. Az épület előtt pedig egy "hatalmas és nevetséges" Arafat-szobor trónol. "Találtam a kubaiak által szolidaritásból az intifádáról készült festményeket is" ? mesélte Cannes-ban a rendező, akinek a filmben nem ízlenek a helyi koktélok, nem szereti a kubai táncokat, és sem a luxusszálloda, sem a tengerpart nem nyeri el a tetszését. A teljesen mozdulatlannak ábrázolt világban azonban az emberek kedvesek, szeretetreméltók és szinte költőiek.
"El kell felejteni a kliséket. A rendszertől függetlenül a kubaiaknak sikerült megőrizniük valamit abból, amit mi már elvesztettünk a globalizált dekadens világunkban" ? mondta a rendező arra utalva, hogy a kubaiak a saját országukhoz köthető normál szerint élnek. "Mi túlélőkké váltunk, miközben ők még emberi viszonyok szerint élnek" ? tette hozzá.
