A zombifilmek tipikus alaphelyzetébe csöppenünk: akit megharap egy zombi, az rövidesen maga is vérszomjas zombivá válik. A járvány senkit sem kímél: Ana, az ifjú ápolónő (Sarah Polley - Váratlan utazás, Nyomás! ) például az éjszakai műszakból hazatérve csókkal köszönti kedvesét, aztán egy perc múlva a fickó kigúvadt szemekkel, nyáladzó pofával veti rá magát. A jómódú, amerikai kertváros időközben valóságos pokollá változik, Ana alig tud elmenekülni. Végül túlélők csoportjához csatlakozva egy városszéli bevásárlóközpontban keres menedéket. Míg odakint zombik ezrei őrjöngnek, bent a biztonsági őrök katonai diktatúrája fogadja őket. Bár a helyzet egy idő után normalizálódik, nem utolsó sorban a feneketlen árukészletnek köszönhetően, világos, hogy egyszer ki kell törniük, és szabad, új világot kell találniuk maguknak.
Az elsőfilmes Zack Snyder akciósra vette a figurát, és ez nemcsak azt jelenti, hogy pergő a tempó és sűrűn követik egymást az akciójelenetek, de a zombik mozgása is fejlődött: míg George A. Romero műfajteremtő filmjeiben az élőhalottak merev tagokkal, tetű lassan mozogtak, addig ezek az új zombik, amint felpattan a szemhéjük, máris ugranak, mint a bolha, és kiszemelt áldozataik után vetik magukat. (Ilyenkor gyorsan fejbe kell lőni őket.)
Romero eredetije a zombik és az agyhalott vásárlók közti párhuzammal fogalmazott meg paródiát a fogyasztói társadalomról. A történet ezen vetülete most rejtettebb, a fekete humor viszont ettől még bőségesen érvényesül. A zombivadászat a tetőről távcsöves puskával például nem kifejezetten lélekemelő élmény, de azért elég vicces.
