- Milyen a háttered? Voltak például zenészek a családodban?
- Egy lemezstúdióban nőttem fel. Apámnak volt egy stúdiója, hangmérnök volt ugyanis, meg afféle dalszerző is, bár nem vitte semmire. A két nővérem pedig gyakran elvitt koncertekre, mikor fiatal lányka voltam. Ez a zenei hátterem.
- Édesapád is folkos zenei világban mozgott?
- Igen, a hatvanas évekbeli Laurel Canyon-féle vonalon (Los Angeles egyik negyede, ahol annak idején a Byrds, a Love, a Buffalo Springfield, a CSN&Y tagjai és Joni Mitchell is éltek - a szerk.).
- Mikor jöttél rá, hogy emberek elé akarsz állni a dalaiddal?
- Körülbelül két éve, amikor Londonba költöztem, és elkezdtem koncertezni. Előtte vidéken éltem Hampshire-ben, szóval jó volt már egy nagyvárosba költözni.
- Két éve még középiskolába jártál, nem?
- Igen, de otthagytam, amikor felköltöztem Londonba.
- Hol koncerteztél először?
- Egy fociklubban. A nyugat-londoni Brentford Football Clubban. Rémisztő volt: futballhuligánok és komolyzene-rajongók vegyesen. És rögtön el is szakítottam az egyik húrt a gitáron a legelső koncertem legelső dalának legelső akkordjánál! Ez azért vicces volt.
- Az utcáról állítottál be, hogy szeretnél fellépni? Vagy akkor már volt menedzsered?
- Nem, egy barátom koncertszervező volt, és ő nyomott be engem ezekre az estekre a fellépők közé. Menedzserem csak nyolc hónappal ezelőtt lett.
- Az egyik legelső nyilatkozatodban, amit a MySpace oldaladra feltettél, azt írtad: az a küldetésed, hogy visszarántsd a zeneipart a földre.
- Hát igen, nagy küldetés egy kislány számára. Nagyon fiatal és szemtelen voltam akkoriban.
- És a dalaid milyenek voltak akkoriban?
- Nagyon rosszak. Úgyhogy azóta már le is cseréltem a teljes repertoáromat. Csak körülbelül nyolc hónapja írok olyan dalokat, amiket érdemes meghallgatni.
- Először 2007 tavaszán, a Rakes második albumának egyik dalában tűntél fel vendégénekesnőként, aztán a Mystery Jets második albumán is szerepeltél egy számban, a Young Love című kislemezdalban. Hogyan kerültél kapcsolatba ezekkel az indie zenekarokkal?
- A Mystery Jets tagjait már évek óta ismertem, ott nőttek fel, ahol én is éltem, amikor Londonba költöztem. Sokat jártam a koncertjeikre. Egy szigeten laktak a folyón, és sok bulit tartottak. Elragadó srácok. Megkértek, hogy énekeljek velük, és rögtön igent mondtam. A Young Love egy jó kis popdal... Ami a Rakest illeti, az elég furán történt. Írtak nekem a MySpace-en, hogy szükségük lenne egy énekesnőre az egyik dalukba, a Ten New Messages album Suspicious Eyes című számában, de őket nem igazán ismertem. Láttam őket néhányszor, de nekem túlságosan hardcore az, amit csinálnak, nem igazán az én világom. De ők is nagyon kedvesek voltak velem.
- Az egyik korai dalodban említed a Libertines nevét is...
- Ó az még egy nagyon korai dalom volt, 16 éves lehettem, mikor írtam.
- Candlelight volt a címe...
- Ó istenem, honnan van az meg?!
- A netről össze lehet gyűjteni egy CD-nyit az albumod előtt készült dalaidból.
- Hadd lássam azt a listát! (elveszi, nézegeti). Áthúzhatok valamit? (elveszi a tollat is, és elkezdi egyenként áthúzgálni a neki nem tetsző dalok címeit) Nem... nem... nem... nem... nem... nem... nem... és ez sem! (visszaadja a papírt, a számcímeknek körülbelül felét áthúzta)
- Ezeket már nem vagy hajlandó játszani? Miért?
- Mert szarok.
- Áthúztad a New Romantic című dalodat is, ami pedig egy tökéletes egy szál gitáros szám, a legtöbb rajongód annak és a klipjének köszönhetően ismert meg. Azzal mi a baj?
- Az egy nagyon fiatal dal. Egy nagyon fiatal ember dala.
- Már szégyelled?
- Nem szégyellem, de hagyni kell a fiatalokat felnőni.
- Hogyan választottad ki, mely számaid kerüljenek az Alas I Cannot Swim albumra?
- Minden dalt, ami oda került, kifejezetten a lemezre szántam. Van egy közös tematikájuk, azt akartam, hogy egy teljes kerek albumot képezzenek, és ne egy best of legyen az eddigi dolgaimból. Szóval kidobtam egy csomó már meglévő dalt, és új lapot kezdtem, ami nagyon jól esett.
- Kik voltak a legnagyobb hatással rád, mint dalszerző-előadóra?
- Joni Mitchell, Bob Dylan és Neil Young zenéjét hallgatva nőttem fel. Utána jött Bonnie "Prince" Billy Will Oldham és az ő köre. Aztán jött ez az új folk mezőny, Diane Cluck, Devendra Banhart, Adam Green... De az első szerelmem a punkzene volt. Legelőször, még mielőtt dalszerző-előadó akartam volna lenni, egy punkzenekarban akartam játszani. De egy igazi, hetvenes évekbeli punkzenekarban, a kezdeteknél, a CBGB klubban, mint Patti Smith. Annyira szerettem volna Patti Smith lenni! És még mindig szeretnék... De megérintettek olyan zenekarok is, mint például a Neutral Milk Hotel, sőt a grunge is. Épp időben születtem a grunge-hoz. (nevet)
- Na persze. Négy-ötéves voltál, mire vége lett.
- Hát igen, a végét még pont elkaptam (nevet)
- A lemezedet hallgatva két olyan énekesnő neve is beugrott, akiket nem említettél. Az egyik Beth Orton...
- Ó igen. Azt nem mondanám, hogy hatással volt rám, de nagyon jónak tartom, amit csinál.
- ...a másik pedig Michelle Shocked.
- Őt nem ismerem.
- Folkos amerikai gitáros-énekesnő, a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején volt a legnépszerűbb.
- Nem, nem hallottam róla, de abból a korszakból Suzanne Vegát például nagyon szeretem.
- Ha már a dalszerző-énekesnőknél tartunk, Nagy-Britanniában az elmúlt egy évben egy csomó lány feltűnt a színen, Kate Nash, Amy Macdonald, Adele, aki mind még tizenévesként álltak elő az első lemezükkel. Róluk mit gondolsz? Érzel velük bármi közösséget?
- (elhúzza a száját) Hát nem tudom... (szünet) Nincs velük semmi bajom. De nagyon különbözőek vagyunk, csak annyi bennünk a közös, hogy fiatalok vagyunk és nőneműek, dalokat írunk és énekelünk. De nem szoktunk találkozni, és azt hiszem, mindannyiunkat zavar, hogy egy kalap alá vesznek bennünket... Kate Nash-t ismerem valamennyire, imádni való csaj, sosem találkoztam még ilyen aranyszívű lánnyal, komolyan mondom. De a zenénk nagyon különbözik. Igazából megpróbálunk nem is beszélni egymás zenéjéről, nehogy valamivel megsértsük egymást.
- Kiket szeretsz a mai mezőnyből? Milyen zenekarokat például?
- Van néhány angol együttes, akikkel együtt turnéztam. Az egyik a Johnny Flynn And The Sussex Wit az ő zenéjük afféle country, de nem az a nyálas country. Aztán ott van az a zenekar, amelyikben énekeltem is, de sajnos már nem tehetem. Noah And The Whale a nevük.
- Velük vetted fel az albumodat is, ugye?
- Igen, de a koncertjeimen nem ők kísérnek. Ők most épp a saját turnéjukon vannak. Nemrég fejeztük be az albumuk felvételeit, valamikor májusban jelenik meg, szóval fogok még adni néhány koncertet velük.
- Hivatalos tag voltál a zenekarban, a szólókarriereddel párhuzamosan?
- Igen, két évig voltam velük, mint háttérénekesnő, szóval nem voltam túl fontos tag. De nagyon élveztem.
- Dalszerzőként is közreműködtél a Noah And The Whale-ben?
- Nem. Ezért tudom azt mondani, hogy jók a dalaik (nevet).
- Hogyan sikerült kis akusztikus gitáros-énekesnőként rögtön egy nagy lemezcéghez, a Virginhez leszerződnöd?
- A legelején úgy indultam, hogy sosem akarok lemezcéget a szabadság érzése mindenek felett! De aztán arra gondoltam: "a francba, 16 éves vagyok, nem tudok hova menni, nincs semmi pénzem..." És ezek a fickók a Virginnél megnyerték a bizalmamat. Nagyon szimpatikus és kreatív emberek. Azt mondták: "adunk egy kis pénzt, hagyjuk, hogy elvonulj és megcsináld az albumodat, aztán kiadjuk, és segítünk a turnézásban is". Én meg úgy voltam vele: "hát jó, oké". És tényleg kiadhattam az albumomat, sőt megcsinálták belőle nekem a kedvemért még ezt a Song Box formátumot is, a díszdobozos kiadást művészi kis kártyákkal meg mindenfélével. Sosem fogom elfelejteni, milyen szerencsés vagyok, hogy ezt megcsinálhattam, és ilyen emberekkel találkozhattam. Baromira boldog vagyok!
- Az előbb említett ifjú énekesnőkkel szemben a te albumod borítóján nem látható fotó rólad, de még a borítófüzet belsejében sem. Gondolom, emiatt harcolnod kellett a lemezcéggel.
- Hát nem örültek neki, megpróbáltak rávenni, de jó emberek, és lazán álltak hozzá. Kérleltek, hogy "naa, naa, csak legalább egyetlen egy képet!" Én meg: "nem, haver, szó sem lehet róla!" Gyűlölöm az ilyesmit, nyálasnak találtam volna. Így sokkal jobb lett (elégedetten csapkodja a borítót).
- A stúdiómunka hogy ment? Könnyen sikerült megvalósítani a hangzást, amit elképzeltél a dalaidhoz?
- Igen, mivel Charlie-val, a Noah And The Whale frontemberével együtt már néhány héttel korábban kidolgoztuk, hogy milyen hangzást akarunk. Mivel együtt laktunk, hetekig próbálgattunk otthon mindenféle bizarrnál bizarrabb hangszert a dalokhoz, túlzásba is vittük, és a végén vissza kellett fognunk magunkat. Utána mikor bementünk a stúdióba, három és fél hét alatt meg is voltunk. Annyira könnyű volt, minden olyan természetesen működött. Persze a túlzott lelkesedésünk miatt elkövettünk hibákat is, amiket aztán ki kellett javítanunk, de igazán jól éreztük magunkat.
- Korábban volt néhány zongorás dalod is, mint a My Manic And I EP-n szereplő Typical vagy a kislemez B-oldalon kikötött The Man Sings About Romance, de ilyenekből nem került egy sem az albumra.
- Vicces, hogy a zongorás dalaimat nem érzem annyira jónak, mint a gitáros dalaimat, mikor pedig zongorázni tényleg sokáig és komolyan tanultam, míg gitározni nem nagyon, csak apám ült le velem néha, hogy tanítgasson. A zongorát túl funkcionálisnak találom, míg a gitár sokkal természetesebb számomra, mintha a meghosszabbításom lenne.
- Régebben akadtak vidámabb dalaid is, míg az albumra már csak melankolikus, szomorú témájú szerzemények kerültek. Miért?
- Azt hiszem, ilyeneket írok a legjobban. Ez illik hozzám nem feltétlenül a szomorúság, de valami komorabb tónus.
- Meghökkentő, hogy ilyen fiatalon már ilyen élettapasztalatokat énekelsz meg.
- Nem tudom, biztos korán kezdtem. Van élettapasztalatom, annak köszönhetően, hogy ilyen fiatalon feljöttem Londonba, sok nagyon furcsa emberrel találkoztam, borzasztó helyeken laktam, fura figurák között.
- Drogosokkal például?
- Ó, a drogok a világon mindennél jobban megrémítenek.
- És nagy közönség elé kiállni, az már nem rémít meg?
- Már tudom kezelni valamennyire a helyzetet. Nagyon rosszak az idegeim, de jól megbirkózom velük.
- Mi a legnagyobb félelmed, és mi a legnagyobb álmod?
- A legnagyobb félelmem, hogy nem fogom élvezni ezt, amit most csinálok. A legnagyobb álmom, a legnagyobb örömöm pedig ez, amit épp most csinálok, ami épp most történik.
- Ez az interjú?!
- Persze. (nevet)
