Április 27-én mutatták be hazánkban a 2005-ös Cannes-i Filmfesziválról három díjjal (Legjobb rendező, FIPRESCI-díj, Ökumenikus Zsűri díj) távozott, míg az Európai Filmakadémia által 5 elismeréssel (Legjobb rendező, Legjobb vágás, FIPRESCI-díj, Legjobb férfi alakítás, Legjobb európai film) honorált Michael Haneke filmet, a Rejtélyt. Ennek apropóján közöljük a www.brightlightsfilm.com újságírójának, Karin Badt-nak az interjúját, amelyben többek közt a bűntudatról, a művészet felelősségéről beszél a 64 éves rendező.
Még mielőtt azonban jönne az interjú, érdemes pár mondat erejéig felvillantani a rendező eddigi munkásságát és a Rejtély történetét.
Michael Haneke Katzelsdorfban, Alsó-Ausztriában él. 1942. március 23-án Münchenben született, Beatrix von Degenschild osztrák színésznő és Fritz Haneke düsseldorfi színész-rendező fiaként. Gyermekkorát és ifjúságát Wiener Neustadtban töltötte. 1962-ben a helyi gimnáziumban érettségizett. Miután nem sikerült terve, hogy színészi tanulmányokat folytasson a bécsi Reinhardt-szemináriumban, illetve koncertzongorista legyen, a bécsi egyetem pszichológia-filozófia szakán kötött ki, ahol meg is szerezte a diplomát. Egyetemi évei alatt írni kezdett, és film- és irodalomkritikusként is dolgozott.
Az utóbbi években egyre inkább Hanekével azonosítják a mai osztrák filmet. Kritikusai szerint egyetlen más rendező sem volt képes ilyen gyötrő brutalitással, ilyen kegyetlen túlérzékenységgel feltárni társadalmunk kommunikációképtelenségét, amely az embereket a kétségbeesésből tettekre készteti, amelyek logikus következetességükkel tudatosítják a nézőben, hogy tehetetlen az erőszakkal szemben. Haneke filmjeinek igazsága feldúl, az elnézés megtagadása pedig szinte fejbe vágja a nézőket, de a legmélyebb rétegekben néha mégis felmerül valami olyasminek az emléke, ami átmeneti reményt ébreszthet. Leghíresebb alkotásai a ?94-es 71 töredék a végtelen kronológiájából, a három évvel később készült Furcsa játék, a 2000-es Az ismeretlen kód, valamint a díjakkal elhalmozott, Isabelle Huppert főszereplésével készült A zongoratanárnő.
A francia-osztrák-német-olasz koprodukcióban leforgatott Rejtély főszereplői Juliette Binoche, Daniel Auteuil és Annie Girardot. A történt pár szóban: Georges (Auteuil), a befutott televíziós műsorvezető és felesége, Anne (Binoche) a sikeres és elégedett emberek életét élik. Ám egy nap, valami megzavarja a családi idillt - az ajtajuk előtt egy rejtélyes videokazettát találnak. A felvételeken saját magukat látják, valaki rejtett kamerával lefilmezte őket. A döbbent házaspárnak fogalma sincs arról, hogy ki és milyen szándékkal készíthette a videót.
Az igazi játszma csak most kezdődik. Újabb videokazettát kapnak, melyet egyre több követ, olyan felvételekkel, amelyek zavarbaejtően intimek és egyre személyesebbek. Georges megpróbálja kinyomozni, hogy ki lehet az egyre fenyegetőbb történések mögött. A szálak saját múltjához vezetik vissza, és olyan titkok kerülnek napfényre, amelyek alapjaiban rendítik meg a biztonságosnak hitt élet falait, amelyet Anne-nel maguk köré emeltek.
Filmjeiben, mint legutóbbi produkciójában, a Rejtélyben is a kapcsolatokban rejlő "mélyrétegeket", titkokat és a politikának ugyanezen vonatkozásait, kapcsolódási pontjait vizsgálja. Ki tudná részletesebben fejteni, hogy mégis mi az, ami ezeket összeköti egymással?
Úgy, ahogy a matrisoka babánál, amely ugyebár még egy kis figurát rejt magában, majd még egyet és így tovább, úgy a Rejtély esetében is megfigyelhető, hogy története többféle szinte működik. Egyrészt létezik egy személyes síkja, amely ugyan elválaszthatatlan a családi vonatkozásoktól, de ez utóbbi mégis egy önálló szintként is értelmezhető. És ugyebár látható még két vetület, az egyiket hívjuk társadalminak, a másikat pedig politikai síknak. A Rejtély lényegében arra a morális kérdésre keresi a választ, hogy mit is kezdjünk a bűntudattal. Mindannyiunkban vannak olyan tulajdonságok, amiket legszívesebben eldugnánk a világ elől, gondoljuk csak a filmemnél maradva az önzőségre. A Rejtély főszereplőjének, a Daniel Auteuil által megformált Georges Laurent-nak is megvan a választási lehetősége. Ahogy viselkedik, ahogy reagál az eseményekre, azt lehet ellenszenvvel is nézni, elítélően, de azt nem lehet rá mondani, hogy a realitásoktól elrugaszkodott lenne. Mindegyikőnk életében megvannak ezek a rejtett pillanatok, azok a félreeső szögletek, amit elkerülnénk ugyan, de gyakran mégse megy. Hogy egy példát mondjak, bűntudatot érzünk akkor, amikor néhanapján egy pillanat erejéig összevetjük a fejlett társadalmakat a harmadik világ nyomorgó országaival, vagy, ahogy például az idősekhez viszonyulunk. Mindannyian bevesszük az altatót, úgy, ahogy Daniel Auteuil teszi a filmben. Van aki az alkoholhoz nyúl, van aki "csak" lefekvés előtt húzza meg az üveget, van aki tablettákat kapdos, és vannak olyanok, akik jótékonykodnak a fejlődő országokban élő gyerekek javára. De egyben közösek vagyunk, a fejünkre húzzuk a takarót, és abban reménykedünk, hogy a rémálmok nem lesznek túlságosan izzasztók. Példának okáért biztos vagyok abban, hogy ön ellenzi azokat a szigorú emigrációs törvényeket, amiket majdnem az összes európai országban bevezettek. És mégis, mit reagálna arra, ha azt mondanám, hogy egy afrikai családdal kell megosztani a mindennapjait? Mindannyian tisztában vagyunk olyan értékekkel, mint a tolerancia, elméletben tudjuk is az ehhez vezető utat, az elvárható viselkedési normákat, és mégis, ott bujkál bennünk az önző érdek, amely ugyebár teljesen mértékben ellentmond a másság tisztelete iránti ideának.
Húsz évig dolgozott a tévében. A Rejtély főszereplője egy befutott televíziós műsorvezető, akinek mindennapjait gyökerestül megváltoztatja egy videokazetta. Így, hogy ekkora tapasztalattal rendelkezik erről a bennfentes világról, elmondaná, hogy mi teszi a televíziózást annyira romlottá?
Van egy rövid jelenet a Rejtélyben, amelyben nyilvánvalóvá válik, hogy a tévé hogyan manipulálja a mindennapi élet világát, "csak azért", hogy a nézők egy szebbé varázsolt hétköznapi valóságot kapjanak. A tévé újraalkot, majd továbbít, és mindezt azért, hogy a fogyasztók egy érdekesebbnek gondolt képet kapjanak. Nagyon örülök, hogy képes voltam erre rámutatni a filmemben?Igen, itt van velünk mindennap a tömegmédiából ömlő "terrorizmus" problémája.
Filmjei gyakran nyugtalanító szituációkat ábrázolnak, a pszichológia területén kalandoznak, és valamiféle rejtett erőszakot közvetítenek. Szándékoltan akarja elérni azt, hogy a nézők kényelmetlenül érezzék magukat a székükben?
Az a társadalom, amelyben élünk, átitatódott erőszakkal. Én ennek "csak" megjelenítője vagyok, mégpedig azért, mert rettegek tőle, és azt gondolom, hogy nagyon fontos reflektálnunk rá. Az összes filmem egyrészt olyan témákat boncolgat, amikről úgy gondolom, hogy társadalmi vonatkozásaiban égetőek, másrészt, amik a saját félelmeimet reprezentálják. Olyan kérdéseket teszek fel, melyek súlyosak és nyomasztóak, de nagyon lényegesek. Ezek érdekelnek drámailag. Úgy vélem, hogy azokat a dolgokat, amik flottul működnek, nehéz megfogni, pláne úgy, hogy fajsúlyosnak tűnjenek. Nem véletlen, hogy az alatt a húsz év alatt, amíg színházban dolgoztam, csak egy komédiát rendeztem. Egyébként ezzel meg is buktam. Filmjeim ezentúl tiltakozásnak is tekinthetők a mainstream mozi ellen, mintegy válasznak a mai alkotásokra. Ha ezek a produkciók másként szemlélnék a világot, az én filmjeim is mások lennének.
Mi vagy ki adta az inspirációt a forgatókönyv megírásához?
Daniel Auteuil miatt írtam meg a szkriptet. Lényegében az egészet neki készítettem.
És miért koprodukcióban született a Rejtély?
Azt hiszem, hogy a mai európai filmgyártásnak ez az egyedüli esélye az amerikai térhódítással szemben. A különbözőségekből adódó nehézségeken túl, illetve azon, hogy minden ország más-más specifikummal rendelkezik, ez biztosítja a túlélést, a lehetőséget arra, hogy közösen valami olyan gyártsunk, ami szembe megy az amerikai kulturális imperializmussal. A mozim négy ország filmeseinek a közreműködésével jött létre. Igazából már 2004-ben kész kellett volna, hogy legyen. Eredetileg úgy terveztük, hogy teljes mértékben francia gyártásban készül majd, de aztán ez mégsem jött össze, elsősorban financiális problémák miatt. Nem tudtunk rá elég pénz összegyűjteni, így csakis nemzetközi támogatók segítségével, koprodukcióban készülhetett el a Rejtély. Nagyon boldog vagyok, hogy ez a lehetőség nyitva áll. Szerencsésnek érzem magam, hogy több lábon állhatok: dolgozhatok franciául és németül is. Ez azt jelenti, hogy sűrűbben tudok filmeket rendezni, mint a kollégáim, akiknél előfordul, hogy 5-6 évet is várniuk kell két projektjük közt.
Mit gondol arról az állításról, hogy mintha ma sokkal ritkább lenne az elköteleződésből, az elhivatottságból fakadó filmkészítés?
Az elköteleződés nem szolgálat, nem valami olyasmi, amit valaki választani tud, csak azért, hogy meglegyen. Vagy megvan, vagy nincs. Ha az illető nem érez elhivatottságot, attól még nem gondolom azt, hogy szégyenkeznie kéne. Egyszerűen csak arról van szó, hogy ki-ki hogyan áll hozzá a világhoz, miként közelít a művészethez. Úgy vélem, hogy a filmnek mint műfajnak, nemcsak az a központi kérdése, hogyan képezi le a társadalmat, hanem az is, hogy miként viszonyul saját magához, milyen vitákat gerjeszt a saját valóságáról. Úgy ahogy az irodalom, vagy minden komolyabb művészeti eszköz esetében, a médium maga is rendkívül fontos. Pusztán a szórakoztatás egyik formájáról van szó, vagy annál többről? Ha művészetről beszélünk, akkor feltétlenül ez utóbbiról kell, hogy szóljon. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a művészet ne lehetne szórakoztató.
Ön szerint a mozi meg tudja változtatni a világot?
Nem, de sokkal kevésbé szomorú hellyé tudja változtatni, mint amilyen ma.
