Jumurta - falusi temetés

 Érdemes gyorsan leszögezni, hogy nem vidám útifilmről van szó, és aki sosem járt ezen a vidéken, talán kevésbé fog ráérezni a film hangulatára. Annál is inkább, mert Semih Kaplanoglu rendező saját bevallása szerint sem a történetet tartotta fontosnak, hanem példameséje metafizikai vonatkozásait, és gondoljunk itt bátran az egzisztencializmus bölcs alapvetéseire. Hősünk, Yusuf ugyanis költő, aki rég otthagyta szülőfaluját, és Isztambulban sem talált igazi otthonra, ám ez csak akkor tudatosul benne, amikor édesanyja halála miatt haza kell látogatnia.

Bár nem tervezett hosszabb maradást, Yusuf mégis kénytelen elvállalni egy feladatot: anyja utolsó kívánságának megfelelően egy kost kell áldoznia, de nem ám helyben, hanem egy közeli szent helyen, ahová egy fiatal rokonlány kíséretében indul egy rendkívül rozoga járgánnyal - rutinos művészfilmnéző pedig már magától formálja meg e szavakat: "belső utazás"! Cinizmust, szarkazmust, sőt, még az iróniát is félretéve, a hazatérős művészkedés régi, kikerülhetetlen kliséi mellett a rendező Nejat Isler személyében az egyik legjobb török színészt találta meg, és a rövid, de velős dialógusok is rendben vannak. A kameramunka kifejezetten mutatós, de ezen a történelem előtti, egyszerre elvarázsolt és elátkozott, babonákkal és heveny vérbosszúval megvert tájon nem is lehet túl nehéz dolga egy operatőrnek.