De nem ez bennük a lényeges, hanem az, hogy, mivel Amerikában élnek és egy este nagyon betépnek, mindenképpen a White Castle étteremlánc hamburgerjéből akarnak bekajálni. Autóba is ülnek és elindulnak, de valahogy sosem érnek oda. És ennyi a sztori! Azaz akad még veszett mosómedve, elveszett gepárd, malac koleszos csajok, disznó zsaruk és rasszista majmok, szóval csupa állatság, ahogy a beszívós filmeknél az már lenni szokott.
Mindez meglehetősen hasonlít a Hé, haver, hol a kocsim? című ökörködésre, ami nem véletlen, hiszen ugyanaz a tag, bizonyos Danny Leiner rendezte, és ahogy minden bugyutasága ellenére az a film működött, úgy ez is teljesen eladható. A két majdnem ismeretlen főszereplő - John Cho és Kal Penn - tökéletes természetességgel hozza a tágra nyílt pupillájú tökkelütöttet, és minden előttük magasló szarkupacba lelkesen gyalogol bele.
És pontosan ebben rejlik az egész dolog szépsége, a naiv hülyeségben, mert ugyan az elsütött viccek legalább felével szemben lehetnének esztétikai, etikai és főleg etnikai fenntartásaink, de egyik sem igazán bántó, együtt pedig kifejezetten szórakoztatóak.
Sőt a cselekmény néhol egészen szürreálissá válik, és gyanítom, hogy ezeken a pontokon nemcsak a filmbéli szereplők téptek be rendesen, hanem a stáb jelentős része is. Tegyünk mindehhez némi jó zenét, alapvető road movie elemeket, egy rakás félig híres ember feltűnését, a végére pedig némi jellemfejlődést ügyesen kikockázott befejezéssel, és megkapjuk az év egyik legfrissebb, bár nem éppen legeredetibb vígjátékát, amiről mindenki garantáltan kajásan fog kijönni.
