Rendszerint két, véletlenül összefutó embert láthatunk, akik kissé kényelmetlenül érzik magukat a másik társaságában, banális dolgokról beszélgetnek és persze kávéznak, meg rá is gyújtanak - ami ma már nem annyira korrekt politikailag, tíz év múlva pedig nyilván bűnözésnek fog számítani. Ugyan többnyire akad valamilyen csattanó, ha nem is nagy, de nem ez számít, hanem azok a színészek és zenészek, akik saját nevükön, önmagukat alakítva játsszák végig frappáns és improvizatív helyzetgyakorlataikat. Iggy Pop és Tom Waits zseniális mint a két sértődékeny rockveterán, Bill Murray soha nem volt ilyen fanyar, az összeesküvéselméleteivel házaló Steve Buscemi pedig a legszórakozatóbbak közé tartozik, de láthatjuk a Wu-Tang Clan tagjait, Jack és Meg White-ot a White Stripesból és persze Roberto Benignit is, amint más helyett megy el fogorvoshoz.
Persze sokaknak mindez nem lesz újdonság, hiszen az első három kisfilmet jópár évvel ezelőtt már láthattuk a mozikban, Jarmusch pedig ezeket gondolta tovább összesen 17 év során. Vagyis nem sietette el, és ez látszik is. A látszólag véletlenszerű epizódokat ugyanis apró, szinte észrevétlen strukturális elemek - a filmkritkusok kedvencei - kötik össze, visszatérő motívumokkal és szövegrészetekkel, amiket lehetne elemezni, de minek? Elég annyi, hogy ez egy nyugis, hátradőlősen laza kis filmecske, csupa jó arccal, és kit zavar, hogy nem szól semmiről?
