Igaz, a pénteki, filmhét-záró este nézőszáma meglepő: az Uránia Dísztermének félházas közönsége kis túlzással megközelíti a fél éve rendezett Távol-Keleti Filmfesztivál érdeklődőinek teljes létszámát. S bár a koreai filmek itthoni felbukkanásaira sok más nemzet filmművészetéhez képest legalábbis nem lehet panaszunk - jelen vannak a nemzetközi filmfesztiválokon, és egy-két "divatos" rendező filmjei megfordulnak a mozikban, a DVD-boltokban és alkalmanként a televízióban is -, ez a tíz, csak egyszer levetített film valószínűleg mégoly kevesek Korea-képét formálta át drasztikusan.
Pech, hogy pont a pénteki nap műsorára váltunk jegye(ke)t - egy meglehetősen szűk réteg számára érdekes és egy középszerűnél alig valamivel jobb film a napi program. Lim Soon-rye Életünk legszebb pillanatai című játékfilmje "a világ első kézilabdafilmje" - s a 124 perc letelte után arra is jó tippünk van, vajon miért kerülték eddig a kifejezetten álmosító témát a világ rendezői. Az Életünk legszebb pillanatai a koreai női kézilabda-válogatott felkészülését mutatja be az athéni olimpiára - olyan téma ez, amiről a legnagyobb (koreai) sportrajongókon kívül a legtöbben továbbkapcsolnák a tévét, ha ez lenne a sportcsatorna terítékén. Hát még a mozivásznon! (Itt viszont nem mi kezeljük a távkapcsolót.)
A film mindazonáltal legalább felerészt kitesz magáért - felerészt, mert az utolsó rész nem más, mint az athéni döntő és elődöntő (hála az égnek) vágott visszajátszása. A rendező eleinte azonban vegyíti az edzés, a bemelegítés, a testépítés és a tréning különféle metódusainak bemutatását némi, szintén nem túlzottan érdekes magánéleti történetfoszlánnyal. A fő probléma a legtöbb lány esetében a megélhetés, de persze ott vannak témaként a csapaton belüli barátságok és viszályok, az anyaság vagy a férjjel való kapcsolat is. Jóindulattal mondhatnánk, hogy "így bepillantást nyerhetünk a sportolók mögött a nagybetűs Ember életébe is", de ahhoz túlontúl kevéssé kidolgozottak a karakterek, hogy ennek örülni tudjunk. A csapat élete pedig meglehetősen klisés: az új edző persze seggfej, a legjobb játékos persze kiesik a csapatból, aztán persze az utolsó pillanatban visszatér (ezt az eseménysort kétszer is megcsodálhatjuk), no meg az edző és a lányok kapcsolata is normalizálódik idővel, halleluja. Csak semmi meglepetést, ha kérhetjük.
Az egész film tétnélkülisége a filmvégi meccsek alatt csúcsosodik ki: a koreai kézilabda-drukkereken kívül alighanem mindenkiben felvetődik, hogy nincs sok okunk a magas vérnyomásra a döntőt nézve; sőt, igazándiból ugyanígy figyelnénk a képkockákat akkor is, ha éppenséggel a döntő másik résztvevőjének szemszögéből tolmácsolnák a meccset. Persze a lassított jelenetek, a nagyzenekar kalandfilmek győztes csatái alatt megszokott zenéje és egyéb trükkök elérik hatásukat - de ez nem több puszta biológiánál.
Lee Joon-ik Sztárrádiósa is hasonlóan érdektelen helyzetet vázol: egy mára már lecsúszott hajdani rocksztár egy vidéki kisvárosba megy rádiós műsort vezetni, hogy elkerülje a kocsmai verekedés miatti börtönbüntetését. Unalmas életet cserél még unalmasabbra - az ilyesmit igazán jól csak Csehov tudta ábrázolni. Ám ahogy lassacskán - tényleg meglehetősen ráérősen - telik a filmidő, legnagyobb meglepetésünkre mégis kisül valami a dologból. Itt nem a történet az, ami elvinné a hátán a filmet, hanem egy rádiók, rocksztárok és vidéki kisváros nélkül is bármikor, bárhogyan elmesélhető univerzálé: a zenész és húsz éve mellette lévő menedzserének különös barátsága (ami persze csak annyira különös, amennyire minden igaz barátság az).
Noha mindkét figura - az introvertált, meglehetősen életunt zenész és a Sancho Panza-i, kissé flúgosnak tűnő menedzser - távol áll attól, hogy rögvest azonosulni tudjunk velük, ez a barátságtörténet mégis igen emberi. Nem kísérik fennkölt - sőt, általában semmilyen - szavak (hiszen két viszonylag egyszerű férfiról van szó), s egyetlen egyszer sincs kimondva. Nem épül emberi teljesítményre, hiszen közmegállapodás, hogy a menedzser nem tett túl sokat a zenészért, a zenész pedig sokszor egyenesen szolgaként kezeli társát. Mégis egyértelműen jelen van köztük, csak épp ez a barátság olyasmi, mint az egészség: az embernek akkor tűnik fel a fontossága, amikor már elhagyta. Aztán ha visszajött, megint nem kell rá nagyon figyelni - érdekes, de érthető a film zárójelenete: miután a rádiós könnyekbe fulladt szavait hallva az elbitangolt menedzser visszatér társához, az cigarettát kér tőle, majd rögvest szó nélkül odébbáll. De mi azért tudjuk, hogy ezekben a pillanatokban minden megoldódott.
A filmhét apropója a magyar-koreai diplomáciai kapcsolatok felvételének 20. évfordulója volt - s még ha az általunk látott két film nem is okozott katarzist, azért reméljük, hogy nem kell a következő jubileumig várni a legközelebbi tíz filmre.
