A film cselekménye (a javítóintézet rideg falai közé új tanár érkezik, aki a muzsika varázsával megszelídíti a kis vadócokat - különösen egyet, Pierre-t, aki valódi tehetségnek bizonyul) elsőre talán nem ezt sugallja, de közelebbről vizsgálva érdekes egybeesésekre figyelhetünk fel a Kóristák és Tornatore filmje között. A nevelőintézetbe érkező zenetanár ugyanolyan apafigura az árva vagy elhagyott gyerekek számára, mint ahogy Alfredo, a mozigépész volt Salvatorénak. Tanítómesterük ugyanúgy a művészet, csak itt a film helyett a zene iránti szeretetre tanítja a frissen szervezett kórus tagjait. Még az olyan momentumok is mintha a Cinemából lennének átemelve, mint a temetés vagy a tűzeset.
Barratier filmjének szerkezete is hasonló a Tornatore-opuséhoz: az 1949-ben lezajlott események flash backekben idéződnek fel két visszaemlékező, felnőtté vált egykori kórista számára, akik a zenetanár naplóját olvassák (itt nem cenzúrázott csókjelenetekből összevágott filmtekercset, hanem saját naplóját hagyja a fiúkra a tanítómester). A déja vu pedig már csak azért is tökéletes lesz, mert a filmben a felnőtt Pierre-t az a Jacques Perrin játssza, aki a Cinemában a felnőtt Salvatorét alakította (és aki egyébként a rendező nagybátyja).
A párhuzamokat felesleges lenne tovább sorolni. Aki szerette a Cinema Paradisót, vagy kedveli a kevésbé hiteles, de annál meghatóbb, könnyfakasztó filmmeséket, az ezt is imádni fogja. Igazi karácsonyi moziélmény egy javítóintézetről, ahol zene lakik a lelkekben, a falak között pedig angyalarcú és -hangú, gyönyörű gyerekek.
