"Európa négerei vagyunk" mondja keserűen a Terasznak adott interjú vége felé a cigánysorsra utalva Csemer Géza, a Dallas Pashamende című filmballada forgatókönyvének társszerzője és ezzel mintegy kijelöli azt a pozíciót, ahonnan a bemutató óta eddig publikált tekintélyes mennyiségű kritika vagy recenzió sokféle gondolatmenetét kiegészítve szélesebb és mélyebb perspektívában rajzolható fel e film társadalmi és kulturális értékközvetítő szerepe. Közismert, hogy a stáb az erdélyi helyszínen a forgatást kénytelen volt félbeszakítani és súlyos atrocitások után Magyarországon befejezni a munkát. Így aztán nem csak a koprodukciós volta, a téma kontinensnyi aktualitása, hanem elkészítésének szokatlan anomáliái miatt is karakteresen európai filmnek nevezhető.
A koprodukciós szándék, amely persze elsősorban pénzügyi kényszer következménye is, a magyar-német-osztrák közös vállalkozásból olyan üzenet hordozójává válik, amelynek ábrázolásával az egész kontinens sorsával kapcsolatos összefüggések ismerhetők fel. Sőt megkockáztatom, hogy a DALLAS PASHAMENDE mindezek miatt alapvetően úgy lett lényegében "európai műalkotás", hogy jelenségként bizonyítékul is szolgál a forgatókönyv társszerzőjének idézett mondatához. A politikai tűrőképesség korlátai még sokáig lehetetlenné teszik majd nem csak a valóságos, földrajzi országhatárok uniós lebontási törekvéseit, hanem a politikai erőtérben működő szellemi intolarencia és előítélet rendszer saját érdekei szerint működő "eredményességét".
A szülőföldhöz, a gyökerekhez visszatérő értelmiségi, mint filmhős újra és újra felbukkanó alakja a magyar filmtörténetnek / Jancsó Miklós: Oldás és kötés, Zolnay Pál: Hogy szaladnak a fák, Gaál István: Keresztelő /, de ezúttal tovább gondolva Csemer Géza "jajkiáltását" világossá válik, hogy a gorkiji "mélységekbe " rekedt cigánysorson túl egy olyan nem kulturális, nem folklorisztikus, még csak nem kizárólagosan szociális problémával kell szembenézni, amely persze ezúttal vizuális és zenei elemek sajátos harmóniájában tárul fel. De ha a művészi élményen túllépve a "kétszer kettő józanságát" is figyelembe vesszük, akkor e sok részletében vitatható alkotás a kontinensnek szóló üzenetével kiemelkedik az átlagfilmek közül.
S csak ezután érdemes a hagyományos esztétikai mérce keretei között értékelni teljesítményét. A legfőbb gond, hogy valójában éppen a forgatókönyv szintjén nem sikerült eldönteni: miről is szól ez a film. Az alkotók megpróbáltak ötvöznie a hagyományos szerelmi roma balladát kétségtelenül nélkülözhetetlen folklorisztikus elemekkel színezve egy krimielemeket sem nélkülöző, erős neokapitalista kritikát közvetítő fejlődéstörténettel. A szuggesztív képi világ és zenei elemek ellenére ezek a motívumok nem simulnak egymásba kellő harmóniával, és a legjobb szándékú nézői azonosulást is megzavarják a történet fordulópontjain szinte kényszerűen felbukkanó mesterkélten elnagyolt dramaturgiai elemek, mint amilyen az autólopási ügy igen hiteltelen esetlensége vagy a városi menyasszony látogatásának epizódja, ahol ráadásul plasztikusan nyomon követhetők a színészvezetési egyenetlenségből fakadó hiányosságok.
Mindezen kifogások ellenére Pejó Róbert alkotásának legnagyobb erénye, hogy igazi szerzői filmmel van dolgunk: a rendező, akinek sorsa úgy hozta, hogy Erdélyből indulva valóban egyfajta "európai polgár" lett, fontosnak tartotta a megőrzött, megszenvedett élményvilág feldolgozását. Nagy szolgálatot tett azzal, hogy e művel találkozó emberek, ehhez persze speciális affinitás is kell, a személyes katarzis segítségével felmérhessék egyebek között azt is, hogy "az európaiság " eléggé elkoptatott jelszavai mögött nem egy társadalmi-gazdasági csoda rejtőzik, hanem egy valóban meghaladásra váró társadalom problémákkal, szenvedéssel, megkerülhetetlen egyéni tragédiákkal és társdalmi, gazdasági konfliktusokkal járó vajúdása. E film katarzisa segítség lehet mindezek megértéséhez és elviseléséhez. Egyébként a hivatásos nézők eddig pontosan visszajelezték e film igazi erényeit, a berlini filmfesztiválon a külföldi kritikusok díját, a budapesti filmszemlén Gryllus Dorka megérdemelten a legjobb női alakítás díját kapta meg.
A magam részéről nagyon szeretném, ha sokan néznék meg, de kétségtelen, hogy ennek a filmnek az értékeit sem a nézőszámon keresztül kell elsősorban mérlegelni.
