A fényképész Mahmutot azonban - aki földijét befogadja - egyre inkább zavarja az életébe betolakodó idegen, aki pedig mindenáron barátkozni akar. Sok kis momentum és apró emberi esendőség finom ábrázolása dokumentálja ezt a furcsa játszmát.
A messzeség tehát a török rendező filmjében a fizikai távolságon kívül jelenti a személyek közti távolságot is, azt, hogy milyen messzire is kerülhet egymástól két ember még akkor is, ha egyazon lakásban kénytelenek élni, de ki-ki magára csukja az ajtaját (sokat elárul például az a jelenet, amikor az erkélyen dohányzó Yusufot Mahmut egyszerűen kizárja).
Ami ezen kívül a legkülönlegesebb Nuri Bilge Ceylan filmjében az az, ahogyan a tájat és benne az embert ábrázolja. Ebben a tájban az ember (legalábbis helyüket kereső hőseink) csak idegen elem lehet. Jellemző kép, ahogy az icipici alak szinte elvész a hatalmas, barátságtalan téli tájban. (Mindez némileg Tarkovszkijra emlékeztet - az orosz mester neve el is hangzik a filmben).
A Messze két ember lassan és higgadtan elmesélt tragédia nélküli tragédiája. Az egyik keresi, de sehol sem találja a helyét, a másik pedig már nem is keresi - sem a helyét a világban, sem a kapcsolatot embertársaival. Sőt nemhogy nem keresi, de egyenesen elvesztette: szeretetlen közeli hozzátartozóival is. Tapogatózó próbálkozások még vannak mindkettejük életében, de minden közeledés kudarcba fullad.
A filmet a Titanic Fesztiválon már vetítették, de most szerencsére szélesebb nézőréteg is megismerkedhet ezzel a gyönyörű alkotással, amely hogy, hogy nem a 2003-as Cannes-i Filmfesztiválon a zsűri nagydíját nyerte, a két főszereplőt pedig megosztva a legjobb színész díjával jutalmazták.
