Természetesen A. A. Milne halhatatlan meséihez már csak annyi köze a történetnek, hogy a Százholdas Pagony lakóinak körébe térhetünk vissza ismét. Ebben a filmben ráadásul az ismert figurákon kívül egy vadonatúj szereplő is megjelenik.
Egy reggel Micimackó és társai, Malacka, Tigris, Nyuszi és Zsebibaba furcsa nyomokat találnak a faházaikat körülölelő pázsiton. Valami hatalmas lény hagyhatta e lábnyomokat, ráadásul hamarosan felharsan a távolból valami rettentő hang is. - Ez alighanem a Zelefánt lesz - mondja Nyuszi, és expedíciót szervez a szomszéd erdőbe. Céljuk: foglyul ejteni a Zelefántot. Zsebibaba persze nem jöhet, mert ő még picike. A nagyok készülődnek, összeszedik a Zelefántfogáshoz nélkülözhetetlen eszközöket, felmálházzák Fülest, és nem sejtik, hogy mire nagy nehezen elvánszorognak az erdő széléig, addig a nyughatatlan Zsebibaba már rég elébük vágott és már szemtől szemben is áll a Zelefánttal.
A filmet a sorozat korábbi darabjaihoz híven - és a Disney-gyárban az efféle hűségben bízni lehet - Micimackó ízlésvilága határozza meg: mézédes. A rajzfigurák pofikái, együgyűségük, a kiszámítható fordulatok, a dalok és a tanulság a végén. A téma ezúttal az ismeretlentől való félelem, de a film így is leginkább a barátság fontosságáról szól, ami a sorozat népszerűségének egyik titka. Túlegyszerűsített cselekményével és szájbarágós modorával a film csupán árnyéka mindannak, amit Milne eredetijében megvalósított, de a rajzfilmsorozat újabb folytatásainak átlagszínvonala azért megvan. Izgulhatunk, kacaghatunk és bő egy órán át melengethetjük lelkünket Micimackó mesevilágában.
